Molnár Antal 1937-es darabismertetésében kifejti, hogy akkor értettük meg Verdi Trubadúrját, ha képesek vagyunk „alakjait nem személyeknek, hanem képleteknek, szimbólumoknak látni s a benne lefolyó cselekményt az élet általános mozgásának” tekinteni. Elemzése szerint a középkori keretek közé helyezett romantikus bosszúdrámában a történelmi miliő csak keret az általános emberi mondanivaló ábrázolásához. A darabot sok minden köti a 15. századhoz, de az szigorúan véve nem tekinthető realista, történeti műnek, hiszen a szereplők típusokat jelenítenek.  Luna gróf „a hatalom, a szenvedély és a végzetes sors” szimbóluma, Azucena „a balsors képletes alakja”, Leonóra az önfeláldozó szerelem, ha úgy tetszik a női kiszolgáltatottság megtestesítője, Manrico pedig a szenvedélyes, romantikus hős prototípusa, aki költő és katona egy személyben.

Nem volt tehát rossz ötlet, hogy az Erkel Színház új Trubadúr produkciójában Galgóczy Judit mellőzte a történelmi kosztümöket és díszleteket. Az énekkar tagjai már az előadás megkezdése előtt megérkeztek a színpadra, leadták kabátjaikat a színpadon berendezett „ruhatárba”, a szóló szerepeket éneklők pedig a nézőtérről vonultak be, majd pezsgőztek, beszélgettek. Ezután köszöntötték a közönséget és örömüket fejezték ki, hogy együtt előadhatjuk Verdi Trubadúrját, átélhetjük közösen a darab történetét. A cselekményt tehát már a múltban megtörtént, most pedig újra megidézzük és értelmezzük majd a borzalmakat. Az indítás arra utalt, hogy a rendezőnek van saját Trubadúr értelmezése, amivel érdemes lesz megismerkedni.

Csakhogy Galgóczy Judit megfeledkezett róla, hogy az eredeti szerzői szándékok szerint a színpadi történések minden eleme - a történelmi vonatkozások is - a szereplők tetteinek motivációjáról árulkodnak, a köztük dúló konfliktusok okait tárják fel, megágyaznak a dráma számára és segítenek működtetni azt. Egy jó rendezésnek nem feltétlenül kell a darab cselekményét a 15. századba helyeznie, de ha a színpadra állítás minden megoldásával a szöveg ellen dolgozik, nem törekszik a szereplők egyértelmű jellemzésére, egymás közti viszonyrendszerük érthető bemutatására, valamint a látottak egységes, átgondolt koncepcióba foglalására, akkor a színpadi történések, valamint a szöveg és a zene külön életet fog élni, ami megbontja az előadás egységességét: nem lesz igazi színházi élményben részünk. Sajnos a Trubadúr premieren valami hasonló történt.

A kerekesszékes Ferrando és katonái jelenete után úgy tűnt, hogy egy szanatóriumban folytatódik a történet. Csakhogy miután Leonórára kényszerzubbonyt húztak, majd megjelent Luna gróf, aztán pedig Manrico az események elkezdtek összefolyni. Azucénáról már egyáltalán nem lehetett megmondani, hogy tulajdonképpen kicsoda, és hogy kerül a kórterembe elegáns estélyi öltözetében - figurája lógott a levegőben, ahogy nagyrészt a többi szereplőnek is. A rendezői színház lényege, hogy új kontextusba helyezi, és ezzel átértelmezi a klasszikusokat, de ahogy egy hagyományos rendezés esetében sem rendezik meg magukat a szép és mutatós díszletek, egy modern rendezés se lesz jó attól, hogy a középkor helyett egy kórterembe helyezi a cselekményt. Tovább fokozta az előadás kaotikusságát az időről időre megjelenő, fekete fátyollal letakart szellemalakok bolyongása, akik a sorskönyvét lapozgatták – ez enyhén szólva didaktikus és közhelyes jelzése volt az események elkerülhetetlenségének.  

A gonosz jelenlétét is elég elcsépelt módon adta tudtunkra a rendezés: a díszletre festett 666-os szám, vagy – a vélhetőleg a Sátán elűzését szolgáló – Inez végezte szertartások egy B kategóriás horrorfilm megoldásait idézték, ahogy tulajdonképpen az előadás egész látványvilága is. A modern rendezések esetében nagyon fontosak az egyértelmű jelzések, utalások, amelyek az értelmezés iránytűiként segítik a befogadó eligazodását az eseményeken és kínálnak számára intellektuális élményt. Galgóczy Judit rendezése azonban mindezt nélkülözte. Nehezen egymáshoz kapcsolható, statikus, nemegyszer kaotikusan kavargó jelenetek sorozata lett az új budapesti Trubadúr. Arra pedig nem kapunk választ, hogy a színpadon megjelenített sok borzalom mind mire való? Már pedig a történet romantikátlanítása, időtlenségének és szimbolikus voltának érzékeltetése önmagában még nem átgondolt rendezői koncepció, csak a manapság oly népszerű rendezői ötletek megvalósítása. A borzalmak halmozása a színpadon pedig még nem értelmezi a darabot. 

A félresikerült rendezés szerencsére színvonalas, hanem is kiemelkedő zenei megvalósítással párosult. Leonórát Létay Kiss Gabriella őszinte átéléssel, a szereppel való hiteles érzelmi azonosulással interpretálta. Magas hangjai szép fénnyel szóltak, de hangszíne a középregiszterben matt volt és éneklése nélkülözte az igazi, szép piano hangadást. Kálmándi Mihály megkopott magasságokkal, fénytelen bariton hangon énekelte Luna grófot. Szerepformálása meglehetősen monotonra sikerült és semmit sem mutatott meg a figurában dúló vad indulatokból. Mintha a kotta korrekt megszólaltatása minden erejét lekötötte volna. Kamen Chanev nem tekinthető ugyan a régi értelemben vett hőstenornak, de kulturált énektechnikával, mindvégig magabiztos, szép tenorhangon, a magas hangokat is gond nélkül megfogva keltette életre Manricót. Az est legjobb teljesítményét Komlósi Ildikó nyújtotta Azucéna szerepében. Nemcsak mély érzelmi azonosulással, hanem dinamikailag is szépen árnyalt, aprólékosan kidolgozott énekléssel szólaltatta meg az öreg cigány asszony szerepét. Sajnos azonban Azucena alakja volt a legkevésbé elhelyezve a rendezés világában, így a művésznő számára kevés lehetőség adódott az igazi figurateremtésre. Palerdi András hatásosan énekelte Ferrandó első felvonásbeli áriáját, majd ezután is mindig biztos pontja volt az előadásnak. Hasonlóan színvonalasan alakította Inez kisebb szerepét Markovics Erika. Az énekkar tagjai ezúttal is remekeltek: egységes, kiegyenlített, Verdi zenéjét kellő temperamentummal megszólaltató éneklésük igazi élménnyé varázsolta az opera kórustablóit. Medveczky Ádám dirigálása a kisebb hibák ellenére is jól kézben tartotta a zenekart, ami kellő szenvedéllyel, jól megválasztott tempókkal kísérte az énekeseket.

Sajnos a múlt évad Nabucco és az idei évadot megnyitó Otelló felújítás után A trubadúr felújítás ismét egy félre-sikerült Verdi előadást eredményezett. Üzembiztos és korrekt, de a lehetőségekhez képest sajnos nem a legkiemelkedőbb zenei megvalósításban. Nem kellett volna így lennie, hiszen a rendező nem először állította színpadra a darabot és korábban több, színvonalas munkája is látható volt a Magyar Állami Operaházban.

Fotó: Pályi Zsófia, Rákossy Péter