Gioacchino Rossinit a legnépszerűbb operaszerzők között tartjuk számon, de az elmúlt években gyakorlatilag egyetlenegy Rossini-opera volt műsoron állandó jelleggel az Operaház műsorán, ám immár harmadik évadja az agyonjátszott Sevillai borbély dallamai sem csendülnek fel a II. János Pál pápa téren. A Hamupipőke 2011 óta nincs műsoron, igazi Rossini-opera premierre pedig közel tizenöt éve nem került sor a magyar fővárosban. Nagy előrelépésnek tekinthetjük tehát, hogy végre megtört a jég és novemberben egy eddig a Magyar Állami Operaház által nem játszott Rossini-dalmű bemutatóját tekinthettük meg. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy lesz-e folytatása a premiernek, vagy ismét csak különleges ritkaságként került színpadra az olasz mester a fővárosban eddig nem játszott darabja? A múlt század Rossini bemutatói ugyanis nem jelentettek a kora romantikus bel canto darabok felé nyitó, több évadon át tartó műsorpolitikai szándékot.

Az Olasz nő Algírban tipikus szeráj- és szöktetési története kétségtelenül nélkülözi a mélyebb mondanivalót, a zenéből hiányozik a szereplők kidolgozott jellemrajza, ehelyett Rossini a helyzetkomikumra helyezte a hangsúlyt és a cselekményszálak zűrzavarig való bonyolítását igyekszik elősegíteni együtteseivel.  Azonban a remekül hangszerelt és szórakoztató muzsika, valamint a mozgalmas cselekmény gondoskodik róla, hogy a közönség ma se unatkozzon a darab előadásain. Megfelelő énekesekkel és hatásos rendezéssel tehát az Olasz nő Algírban ma is számot tarthat a közönség érdeklődésére. Jó döntés volt tehát az Operaház részéről, hogy repertoárjába emelte a művet, Szabó Máté rendezését pedig nem lehet unalmasnak titulálni, hiszen a színpadon mindig történik valami.

A rendező nem akarta többnek mutatni a darabot, mint ami, csupán modern környezetbe helyezte annak cselekményét, megannyi ötlettel szórakoztatva a közönséget, miközben a Rossini-darab eredeti szellemiségétől sem szakadt el. Ellenkezőleg: a rendezés ügyesen kiemelte a helyzetkomikumokat, miközben kiaknázta a történetben rejlő humort és sikeresen teremtett igazi vígoperai atmoszférát. Az impozáns díszlet nem szakad el a keleti kolorittól és a jelmezek is kiválóan idézik meg a Közel-Kelet világát. A gördülékenyen megoldott színváltoztatások következtében az előadás egy pillanatig sem ül le, folyamatosan mozgásban van: rövid időközönként betolnak, leengednek, felemelnek, kitolnak, behoznak vagy kivisznek valamit; miközben a színpadkép mindvégig látványos és illúziókeltő marad. 

Kifogásolhatnám az előadás revüszerűségét, a látványos show-műsort, amely végig kíséri az egyes szólószámokat, az üres dekorativitást, feltéve a kérdést, hogy e sok minden mind mire való,  de úgy gondolom, hogy egy helyzetkomikumra épülő vígopera esetében mindez nincs ellentétben a darab szellemiségével. Nem üresítik ki a cselekményt, hiszen a librettó eredetileg is nélkülözi a mélyebb a mondanivalót és a rendezés nem is terhelte meg az előadást szimbólumok és utalások sokaságával. Ugyanakkor a figyelmes szemlélő mégis találhatott olyan kulturális utalásokat a színpadon, amelyek elgondolkodtathatják a befogadót.

Musztafa bej a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusát, az Édes életet vetítve szeret bele az olasz nőkbe, pontosabban abba a szépség ideálba, ami a filmben is megjelenik. Fellini több, mint ötven évvel ezelőtt készült klasszikusában nem kívánt ítélkezni az általa bemutatott világ felett, de hatásosan mutatta be a sztárok világának felszínes kisszerűségét. Ahogy a Fellini filmben, úgy a Rossini-operában sincsenek nagy jellemek és igazi hősök csupa kisszerű, hétköznapi figura alakítja a történetet. Ugyanakkor hiba lenne teljesen egymásra vetíteni a két történetet, ezt a rendező sem teszi, csupán a milliomosok üres csillogásának a felvillantásával utal a bej vágyainak kisstílű nagyzolására. Mintha csak azért akarna magának olasz feleséget, mert éppen az a divat vagy mert úgy véli az valami távoli, egzotikus dolog, és egy milliomos megengedheti magának, hogy ne csak a mozi vásznon csodálja a távoli Itália szép asszonyait.

Az énekesek jó stílusismerettel énekelték végig az általam látott előadásokat. A paritúra tartalmaz olyan együtteseket, hadaró jeleneteket, ahol az énekeseknek nem egyszerű követniük a kottát, de a kisebb pontatlanságokat leszámítva szerencsére az együttesek egyszer sem estek szét látványosan.

Mester Viktória Isabella alakítása igazán tűzről pattant, temperamentumos olasz nőnek mutatta a címszereplőt. Remek színészi alakításában a furfangos asszony igyekezett minden szereplőnek más és más arcát mutatni, miközben mindvégig magabiztosan szövögeti hálóját Mustafa számára. Technikailag is szépen megoldotta szólamát, ügyesen megbirkózva az ékítményekkel, ügyelve rá, hogy árnyalatokban gazdagon énekeljen. Mezzója azonban a mélyebb részekben szólt igazán szépen, magasabb hangjait olykor elnyelte a zenekar.

Vörös Szilvia egyszer már bebizonyította, hogy nagyszerűen helyt tud állni egy bel canto operában. Vokálisan most is elismerésre méltóan énekelte szólamát, de ezúttal mintha nem forrt volna ki teljesen alakítása, nem éreztem, hogy brillírozik a szólamban. Remélem, hogy lesz még alkalma énekelnie a szerepet, hiszen tehetséges énekesnő, aki megérdemel minden lehetőséget képességei fejlesztése érdekében. Színészi alakítása nem lehetett panaszunk: Isabella alakja értelmezésében öntudatos, önmagát az ostoba férfiak fölé helyező nőnek mutatta. Alakításának másik nagy erénye, hogy mindvégig felszabadultan, magabiztosan mozgott a színpadon.

Mustafa szerepére nem sikerült olyan basszust találni, aki igazi jelentőséget és súlyt képes adni a figurának. A két énekes a bej dühét se tudta hitelesen érzékeltetni. Palerdi András kifejezetten melléfogás volt Mustafaként, mert bár színészileg szépen helytállt a szerepben, de jellegtelenül énekelte végig a szólamot. Basszusa túlságosan világos színezetű, sokszor fénytelenül szólt, mélyebb hangjai rendre elvesztek a zenekari szövetben. Bakonyi Marcell hangja ezzel szemben öblösebb, a mélyebb regiszterekben is erőteljesebben szól, jól komédiázott, mindvégig magabiztosan énekelt, de ő se tudott súlyt és jelentőséget adni szerepének. Persze a rendezés szempontjából erre nem is volt szükség: ebben a színpadi megvalósításban mindez így volt helyénvaló, de a szerep előadástörténetének ismeretében hiányolhattuk a jelentősebb basszushangokat Mustafa szólamában. 

Lindor szerepére magyar énekesek között is találhattak volna alkalmas jelöltet, de ennek ellenére két vendégtenor alakította a fiatal szerelmest. Mindketten sikeresen megbirkóztak a gyilkos magasságokkal és a nyakatekert ékítményekkel, szerepformálásuk is jól sikerült. Alasdair Kent szép hangszínű lírai tenor, aki Rossini-szerepek egész sorát énekelte már el, de a magasabb hangokat olykor csak falzetben sikerült megfognia, viszont pontosabban, nagyobb stílusismerettel énekelt Vassilis Kavayasnál, aki a második szerepformálása Lindorójaként szintén élvezetes volt.

Taddeóként a premieren Bruno Taddia remek karakteralakítást nyújtott, vokálisan is meggyőzően adva elő szólamát. Cseh Antal szintén remekül komédiázva formálta meg a figurát, de durva éneklése nem igazán illett a bel canto vígopera világához. Elvirát Sáfár Orsolya szépen abszolválta, ahogy Szemere Zita is hitelesen formálta meg a férje mellőzése miatt szenvedő fiatal feleség törékeny alakját. Mindkét énekesnő jó választás volt a szerepere. 

Francesco Lanzillotta egészen visszafogottan vezényelte a zenekart: Rossini zenéje nem sziporkázott a kezei alatt. Üzembiztosan, de minden eredetiség nélkül irányította a zenészeket, akik precízen megszólaltatták a partitúrát, de árnylatokban szegényen, igazi frissesség és játékosság nélkül játszottak. 

A kisebb hibák ellenére is színvonalas Rossini-bemutató A hugenották után az évad első felének másik legjelentősebb bemutatója volt. Jó lenne, ha egy ideig műsoron is tudna maradni a produkció és ha lenne  folytatása a kora romantikus operaritkaságok repertoárba emelésének, hiszen ezek a darabok jó énekesekkel könnyen megtalálhatják az utat a közönség szélesebb rétegeinek kegyeihez.