Érzelmi megtisztulás

Vincenzo Bellini egykor egyike volt a legnépszerűbb operakomponistáknak, élete főműveként számon tartott Norma pedig sokak számára a zenei tragédia mintaképének számított, amivel Wagner szerint a zeneszerző a görög tragédia magaslataiba emelkedett. Bellini ebben a művében is hű maradt a bel canto hagyományokhoz, de szokatlanul nagy gondot fordított a zártszámok egységes jelenetekbe foglalására. Az áriák, a kórusrészletek, a kettősök zenekar kíséretes recitativókkal kapcsolódnak egymáshoz, ez a recitativikus stílus pedig szoros drámai egységbe foglalja az énekszámokat, s mintegy a dialogikus részletekből bontja ki a szólószámokat és az együtteseket. Ezzel a megoldással Bellini nagyszerű pszichológiai atmoszférát tudott teremteni, amely mai is izgalmassá és egyedülállóvá teszi ezt az operát.

27173235_10155761667031253_7412425628449024377_o.jpg

A klasszicista drámát romantikus eszközökkel feldolgozó darab azonban egyike az énekeseket leginkább próbára tevő operáknak: a címszerep az operairodalom egyik legösszetettebb szerepe és bár a tenor, illetve a másik szoprán énekelnivalója se könnyű, a Norma előadásának sikere a címszereplőn áll vagy bukik. Szerencsére azonban a debreceni Csokonai Színház új Norma bemutatója egy sokoldalú koloratúrszopránra épített produkciót hozott létre, aki nem énekel ugyan a világ legnagyobb operaházaiban, de számomra mégis a szerepe egyik legjelentősebb interpretálói közé emelkedett.

Kolonits Klárának ugyanis nemcsak az éteri koloratúrák megszólaltatása megy zökkenőmentesen, de szopránja a mélyebb regiszterekben sem veszít erejéből, a szenvedélyes mélységeket éppolyan művészi hitelességgel oldja meg mint szólamai lírai hangvételű, magasabb hangfekvésű részeit. A művésznő nem maradt adós Norma romantikusan szélsőséges érzelemvilágának árnyalt ábrázolásával: megdöbbentően hiteles a Norma-Adalgisa jelenetben az éles váltás, ahogy megértő szerelmesből érzelmeiben sértett, féltékeny asszonnyá válik.

27066990_10155761640961253_7764554152203831145_n.jpg

Nagyszerűen ábrázolta az opera végén a bosszúszomjas papnő elbizonytalanodását, felébredő bűntudatát is, ami már-már az őrület szélére sodorja a hősnőt. Nincs szokásos őrülési jelenet az operában, de az őt ért érzelmi megpróbáltatások alatt összeroppanó főszereplő ez esetben is közel kerül az őrülethez, végül azonban azzal, hogy társa helyett magát áldozza fel feloldozást nyer földi bűnei alól. Ezt sem vokálisan, sem pedig színészileg nem egyszerű hitelesen ábrázolni a színpadon, de Kolonits Klára számára ez sem okoz a problémát.

A Casta diva csodálatos bensőségességgel szól, és ahogy megszokhattuk az áriák ékítményeit a művésznő ezúttal is sikeresen állítja a jellemábrázolás szolgálatába, miközben a partitúra minden részletét olyan természetességgel szólaltatja meg, amire csak a legnagyobb énekesek képesek.  Érdemes volt tehát újra műsorra tűzni kis hazánkban a darabot, hiszen ismét van egy énekesnőnk, aki vokálisan is sikeresen veszi a szólam akadályait és szerepformálása is hitelesen állítja elénk a papnő figuráját.

Szerencsére a többi szereplőre se lehet sok panaszunk. Calin Bratescu kulturált és jó hangi adottságokkal rendelkező tenorista, érces tenorja jól passzol Pollione szólamához. A magasabb részeket is sikerül zökkenőmentesen elénekelnie, és egyszer sem mutatja a fáradtság jeleit az előadás alatt: tenorja végig egyenletesen, szép színnel, kellő volumennel szól. Egyes részletekben énekelhetett volna több szenvedéllyel, de ezt leszámítva igaszán szép alakítást nyújt. Színészileg azonban nem sikerül kifogástalanul megformálnia a proconsult, de vokális teljesítményével kompenzálja az árnyaltabb színészi alakítás hiányát. 

27545441_10155761640676253_8492981781662431204_n.jpg

Hitelesen alakítja a naiv lány szerepét Adalgisként Balga Gabriella. A fiatal énekesnő ebben az évadban premierek sorában bizonyíthatta tehetségét és szerencsére nem kellett csalódnunk: minden alkalommal árnyalt szerepformálásokkal, kifogástalan vokális produkcióval örvendeztetett meg bennünket. A druidák templomának ifjú papnőjét is emlékezetesen kelti életre. Dallamívei nagyszerű hajlékonysággal szólnak, mind vokális, mind pedig színészi produkciója érzékenyen reagál a figura apró lelki rezdüléseire. Remélem hallhatjuk még bel canto darabokban a közel jövőben. 

A kisebb szereplők is jól helytálltak szólamaikban. Wagner Lajos ugyan vokálisan egyenetlenül szólaltatta meg Orovesót, de színpadi megjelenését tekintve telitalálat volt a főpap szerepére, basszbaritonjával pedig kellő súlyt és jelentőséget tudott adni a figurának. Clotild szólamát Rendes Ágnes énekli érzelmekkel telítetten, míg Flavio szerepében Biri Gergely állt helyt színvonalas alakítást nyújtva. 

A Csokonai Színház Énekkara remek formáját mutatta, magával ragadóan, precízen előadva keltette életre a kórus jelenteket, amelyek tele voltak színekkel, lendülettel, frissességgel. A Szabó Sipos Máté tempói számomra olykor lassabbnak tűnnek a megszokottnál, de a zenekar az énekeseket maximálisan kiszolgálva, pontosan muzsikál. A maestro a kis ideig tartott szünetekkel, hatásos fokozásokkal nagyobb zenedrámai egységekbe foglalja a jelenteket, szorosabban zenedramaturgiai egységbe vonva a zeneszámokat. Az egész előadást jellemző magas fokú profizmusban vélhetőleg nagy szerepe volt a karmesternek, így csak remélni tudom, hogy nem ez volt az utolsó, általa létrehozott jelentős operaelőadás Debrecenben. 

Nadine Duffeut régi munkatársnak számít a színháznál, hiszen ez már a sokadik rendezése az alföldi városban, és ahogy a pár évvel ezelőtti Traviata esetében, most is meglehetősen konvencionális eszközökkel él annak ellenére, hogy nincsenek teljesen korhű antik jelmezek és díszletek. A történések idejét megidéző stilizált öltözékek, valamint a druidák szent ligetét ábrázolni hívatott, fából ácsolt színpadkép egy fajta kortalanságot kölcsönöz az előadásnak.

27625105_10155761641826253_8420174554246816307_o.jpg

A rendezés a történetet nem értelmezi át, de igyekezett megjeleníteni azt a durva világot, amiben a szűz papnőnek élnie kell, aki ki van szolgáltatva a római katonák durvaságainak, miközben kisgyerekkorában kiszakították a család biztonságos közegéből és egy alapvetően életidegen sorsot kényszerítettek rá. Ezt hivatott megjeleníteni a nyitány koreográfiája, illetve az előadás elején, a színpadon történő illusztratív némajelenetek. A színpadra állítás igyekszik hitelesen megjeleníteni a gallok szertartásait, aminek fontos része az arcfestés: ezzel jelölik meg a papi rendbe belépőket.  A  színpadra állítás legnagyobb erénye a logikusság, a rendezettség, hogy senki sem ténfereg céltalanul a világot jelentő deszkákon, az énekkar se áll egyfolytában kimerevített tablóként. Duffeut igyekezett megjeleníteni a szereplők egymás közti viszonyait, rámutatni a történet egyetemes mondanivalójára. 

A gallok és a rómaiak kölcsönösen barbárnak nevezik és megvetik egymást. Norma tragikus vétsége, hogy előrébb tartja magánéleti boldogságát a közösség érdekeinél: megszegi esküjét, megtöri szüzességi fogadalmát, ráadásul mindezt egy rómaival teszi. Bűnei alól csak a halál oldozhatja fel, ezért érez nagy megkönnyebbülést az előadás végén, mikor a szeretett férfivel közösen készül máglyára lépni. Az est végén nem marad el az arisztotelészi értelemben vett katarzis; az érzelmi és értelmi megtisztulás. Ennél többet aligha kívánhat egy színházi előadás. A közönség vastapssal is ünnepelte az énekesek felemelő művészi teljesítményeit.

A Debreceni Csokonai Színház Bellini-bemutója szép példája annak, hogy jó énekesekkel, egy átgondolt, letisztult rendezéssel a bel canto ritkaságok - mert nem ötvenévenként van Norma bemutató hazánkban, de nem is tekinthető a mű állandó repertoár darabnak - is megnyerhetik a magyar közönség kegyeit. A kérdés csak az, hogy van-e további műsorpolitikai szándék eme remekművek magyarországi előadásaira? Hiszen énekesek akadnának egy-egy kora romantikus olasz opera bemutatására. 

Az előadásról készült fotókat készítette: Máthé András

Forrás: a Csokonai Nemzeti Színház honlapja.