A szanatóriumtól a golfpályán át a bolondokházáig - múltidézés: a Faust az Operában 2015

Charles Gounod Faustja az Operában

Charles Gounod Faustja egyike a legnépszerűbb és legtöbbet játszott operáknak: a Magyar Királyi Operaház már megnyitásának évében műsorra tűzte és lényegében a Carmen mellett ez a darab képviselte szinte állandó jelleggel a francia operairodalmat hazánk első számú dalszínházában. Ugyanakkor századunk első évtizedének közepétől közel 11 évig nem csendültek fel Gounod remekművének dallamai se a II. János Pál – egykori Köztársaság – téren, sem pedig az Ybl-palotában. Ezt követően pedig miután 2015-ben végre visszaemelték a Faustot a repertoárba, nem tudta visszahódítani a közönséget. A bemutató évében még hatszor teltház előtt mentek, aztán a következő két évadban egyre ritkulóbb közönség előtt zajlottak a darab előadásai. Pedig Michał Znaniecki rendezése, Venekei Marianna nagyszerű koreográfiájával az egész eddigi Ókovács-korszak egyik legjobban sikerült produkciója volt. Legalábbis, ami a darabszínpadra állítását illeti – sajnos a zenei kivitelezésben már akadtak egyenetlenségek.

nevtelen3.png

Ugyanakkor jelen sorok írója szerint semmi kétség sem fér hozzá, hogy a rendezés osztotta meg olyan mértékben a konzervatívabb ízlésvilágú közönséget, hogy az Opera utolsó két Faust-sorozata már képtelen volt telt házakat produkálni. Való igaz, hogy Znaniecki sajátos elképzelés mentén, új, modern környezetbe helyezte a történetet, ugyanakkor a színpadra állítás szerintem egyáltalán nem volt befogadhatatlan és zeneellenes sem. Sőt: a közhelyek és sablonok alkalmazása sem tette élvezhetetlenné az előadást, mert minden, ami megjelent a színpadon ki volt fejtve, mindennek megvolt a helye és szerepe, semmi sem történt csak úgy véletlenszerűen.

A lengyel rendező értelmezésében a történet nem a 16. században játszódik: Faust depressziós, a nyitóképben mintha egy szanatóriumban lennénk, a zárójelenetben is itt vagyunk és az est végén öngyilkos is lesz – ez a megoldás nagyszerűen keretbe foglalta az eseményeket. Margit takarítónő és felszolgáló, Mefisztó jóvágású öltönyös „démon”, a háborúba menetelők pedig az EU zászlójának égisze alatt nyomorodtak vagy haltak meg a harcokban.

Znaniecki profizmusát aligha mutatta más, minthogy mindvégig következetesen építette fel koncepcióját, tántoríthatatlanul, egyértelmű jelképekkel dolgozva haladt az általa elképzelt úton, megtisztítva a történetet a rárakódott romantikus sablonoktól, ezzel lehetővé téve annak mélyebb, pszichológiai értelmezését. Ha el tudtunk vonatkoztatni attól, hogy az énekesek nem stilizált reneszánsz vagy középkori jelmezekben flangáltak a színpadon, az elképzelt múlt hiperrealisztikus díszletei között, akkor világosan látnunk kellet, hogy ez a rendezés modern ugyan, de nem forgatja ki önmagából a történetet, és egyáltalán nem zeneellenes, hiszen a zenében megragadható hangulatok mellett nem ment el, hanem igyekezett megjeleníteni azokat, igaz mindezt modern eszközökkel tette. A szereplők gyötrődései és bukásai pedig nem szólnak másról, mint gyötrődésről és bukásról, csak épen kortárs, nagyvárosi, ha úgy tetszik globalizált környezetben. Ezzel a mondanivalót elszakította ugyan a késő középkor elképzelt német miliőjétől, viszont sikeresen kortalanná tette, valamint sikerült a szereplők lelkének is jobban a mélyére tekintenie.  

Az előadás erényei közé kell sorolnunk, hogy a rendezés bízik a zenében, nem akar mindenáron plusz dolgokat odavarázsolni a hosszabb kettősök vagy szólószámok mögé, statiszták hadát vetve be, nehogy unatkozzon a nagyérdemű. Nem mozgatja túl az énekeseket sem és nem nehezíti meg, hogy énekeljenek. Nem kellett senkinek extrém szituációban – mondjuk kézen állva, vagy lépcsőn le-fel rohangálva – énekelnie áriáit. Ahol fontos volt, ott semmi sem vonta el a figyelmünket a zenéről.

A produkció nagy érdeme volt, hogy az énekkar nem pusztán csak bejött, előadta a hatalmas kórustablókat, majd levonult a színpadról, hanem aktív részese volt a történéseknek. A kórus részletek tényleg látványos, mozgalmas, izgalmas jelenetek voltak. Le kalappal a Magyar Állami Operaház énekkari művészei előtt, hogy a tömegjelenetek kifogástalan megszólaltatásai mellett, még a rendező koreográfiáját is ilyen profi módon kivitelezték.

Ki kell emelnem a Wallpurgis-éj nagyszerű balett jelenetét is, ami ezúttal egy hullaházban játszódott és végre egy opera előadás, amiben a nagyobb lélegzetű táncjelenet nem lóg a levegőben, hanem szervesen illeszkedett a történésekhez.

Lehet, hogy a lengyel színpadra állító olykor elnagyolta a szereplők érzéseit, s a két főszereplőt esetenként talán egyoldalúan ábrázolta, néha sablonokat alkalmazott és kissé talán szájbarágós volt- a kála, mint fallikus szimbólum, a kerekesszékes katonák stb. – de a kisebb hibák ellenére számomra a Faust volt az utóbbi évek egyik legizgalmasabb rendezése az Ybl-palotában. Sajnos azonban véleményemmel nagy valószínűség szerint a kisebbséget képviselem. A nézői reakciókat olvasva az interneten kommentek és fórum bejegyzések formájában, illetve egy-egy kritikát átfutva az volt az érzésem, hogy a törzsközönség egy hagyományos Faustra vágyott, amit nem kapott meg, ezért a kezdeti teltházak után hamar elment a kedvük Gounod operájától előadásaitól.

A 2015-ös premier egy szereposztással ment, és a szereposztóknak sikerült egy teljesen jellegtelen „szürke egér” tenoristát találni a címszerepre. Dario Schmunck hangi adottságai alapján ugyanis teljesen alkalmatlannak bizonyult bármilyen nagyobb operaszerepre: fakó, jellegtelen tenorhang, beszűkült és megkopott magasságokkal, akinek olykor komoly gondot jelentett a nem túl sűrű zenekari szövet áténeklése is. Színpadi kiállása esetleges volt, kisugárzása semmilyen: elénekelte a szólamot anélkül, hogy pozitív értelemben maradandóbb nyomott hagyott volna az emberben, jellegtelenül és szürkén. Ennek következtében a tulajdonképpeni főszereplővé gyakorlatilag a Mefisztót éneklő Bretz Gábor lépett elő. Bretz nem az a mély basszus, aki ideális lenne a szólamra, de magabiztos színpadi megjelenésével, kulturált énektechnikájával, kifogástalan színészi játékával kétségtelenül ellopta a show-t Schmunck elől. Szerencsére a Margitot alakító Rost Andreának se volt oka a szégyenkezésre: pályáját többek között Gounod szereppel kezdte – a Rómeó és Júlia operai címszerepe – és most, pályája csúcsán sikeresen visszatalált a francia szerzőhöz. Szopránja csodálatosan szárnyalt: hol szívet melengetően lírai, hol pedig együttérzést kiváltó drámaibb hangot ütve meg. Élvezetes volt még Haja Zsolt Valentin és Vörös Szilvia Siebel szerepében, valamint nem szabad megfeledkeznünk Wiedemann Bernadett kiváló Márta alakításáról sem.

Összességében azonban a három főszereplő közül mindössze egy ütötte meg azt a zenei színvonalat, amiért érdemes volt 2015 májusában ellátogatni az Opera Faust előadásaira. Így jobbára számomra a rendezés tette emlékezetessé ezt a sorozatot, valamint a zenekar nagyszerű játéka, amit a világhírű Maurizio Benininek köszönhettünk, illetve az Operaház énekkarának hihetetlen profizmusa és vérprofi vokális teljesítménye.