Tíz év után hallhatta újra élőben a szegedi közönség az utóbbi években sok vitát kiváltott nemzeti operánkat, a Bánk bánt. Ezúttal azonban nem az elmúlt közel nyolcvan évben elterjedt, Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv, és Rékai Nándor által újra alkotott, hanem Erkel Ferenc Egressy Béni librettója nyomán komponált szerzői változatot állították színpadra a Tisza parti városban. A színház vezetése vállalta azt, amit korábban se Debrecenben, se pedig Budapesten nem tettek meg: teljesen elvetették Nádasdy Kálmán szövegkönyvét, visszatérve Egressy kevéssé költői szövegéhez. Korábban a Csokonai Színházban és az Ybl palotában is ahol csak lehetett Nádasdy soraira cserélték Egressy librettójának verssorait az opera eredeti formájának rehabilitálása során. Az Andrássy úton emellett komolyabb húzásokat is eszközöltek a partitúrán -  elhagyták például a második felvonás teljes utolsó jelenetét.

Pál Tamás karmester azonban úgy döntött, hogy itt az ideje megmutatni a közönségnek nagyobb változtatások nélkül nemzeti operánkat, elvetve nemcsak a partitúra zenei anyagába utólag beleírt részleteket, hanem az újra alkotott szövegkönyvet is. Ennek következtében csak kisebb húzásokat, illetve az eredeti verssorok kisebb kiigazítását hajtották végre a partitúrán és a szövegkönyvön, valamint néhány helyen – megkönnyítve az énekesek dolgát – transzponálták az énekszólamokat. Mindezek azonban minimális változtatások az 1940-ben bemutatott átdolgozáshoz képest.

Nem áll szándékomban se az átdolgozás megvédése, se a szerzői változat pártolása, azt azonban,azt hiszem, leszögezhetjük, hogy Erkel Ferenc mindenképpen megérdemli, hogy ne csak vitatott átírásokban játsszák operáit, hanem alkalomadtán kísérletet tegyenek azok eredeti formáinak színpadra állítására. Minden elismerést megérdemel tehát a Szegedi Nemzeti Színház, amiért a debreceni Csokonai Színház után második vidéki operajátszóhelyként vállalkozott a Bánk bán eredeti alakjának előadására.

Galgóczy Judit rendezése megszabadította a nemzeti pátosztól a darabot, többnyire gördülékeny produkciót eredményezve. A historizáló díszleteket és jelmezeket elvetette, de a történetmesélés nagyrészt híven követte a szerzői szándékokat, ahogy az előadás kimerevített tablói is a hagyományos operarendezések sémáját idézték. Nem értelmezte át gyökeresen a történetet, de kiszakította azt a történelmi kontextusból, megpróbált egyetemesebb jelleget adni neki és megragadni benne valami általános példázatot az ember gyarlóságáról és kiszolgáltatottságáról. A kizökkent világban mindent a rossz irányít: Biberach a harmadik felvonás fináléjában is ott sündörög a király körül, miután az előző felvonásvégén leszúrta Ottót.  A szereplők az udvari élet élvezeteivel, kicsinyes sérelmeikkel, családi tragédiáikkal vannak elfoglalva, az ország sorsa másodlagosság válik számukra. A színpadon a fekete és a szürke árnyalatai dominálnak, csak Gertrúd parádézott élénk, piros színű köntösben és fehér szőrmebundában. Mindez jól kiemelte a királyné hataloméhségét és gőgjét.

Bánk bán nem egy méltóságot parancsoló nagyúr, inkább egy összezavarodott férj, akinek megsértik férfiúi büszkeségét, aki megcsalatik a hatalom által. Melinda ugyanúgy Gertrúd önkényeskedésének az áldozata, mint Tiborc éhező családja. Az emberi tisztesség ugyanolyan értéktelen, mint a haza becsülete. A reformkori viseletet idéző stilizált jelmezek ugyan megidézik a nemzeti büszkeség hőskorát, ugyanakkor éles kontrasztot alkotnak a díszlet lepusztult sivárságával. Galgóczit jobban érdekelték a szereplők személyes konfliktusai, a lelkükben lejátszódó drámák, mint a haza sorsa, amit elvont megoldásokkal igyekezett ábrázolni a rendezés -  kétszer is megjelent egy lány a színpadon, aki magasba emelte a szentkoronát, miközben egy katona lassított verbunktáncot lejtett mellette. A rendezéstől nem volt idegen az irónia sem: a pattogó, lendületes indulóra a királynak és kíséretének kellene megérkeznie a második felvonás végén, a zene alapján pedig egy erős uralkodót vártunk, ehelyett azonban Ajtorjay Tamás lépett elénk  kíséret nélkül, egymaga: öreg, megfáradt királyként.

Hiteltelen és rosszul megoldott volt Gertrúd és Bánk jelenetének végkifejlete. Eredetileg a nagyúr mind jobban belelovalja magát sérelmei felhánytorgatásába, miközben az asszony is egyre gőgösebben kéri őt számon. A vita tetőpontját Gertrúd segítségért kiált, a terembe berohanó Ottó az utolsó csepp Bánk számára, de nem ő támad először: a királyné ront rá tőrével, amit kicsavar a kezéből majd leszúrja vele támadóját. Galgóczi rendezésében Bánk támad a királynéra, aki már csak véres sebét tapogatva énekelheti, hogy "Hitvány, ne bántsd hazámat", a nagyúr pedig ezután veti a szemére, hogy "kerítő". Azt viszont jól érzékeltette a rendezés, hogy mind Gertrúd, mind pedig Ottó idegen a magyar udvarban, nem találja a helyét a magyar nemesek között.

A meráni királyné szeretne beilleszkedni: az első felvonás báli jelenetében cseveg Melindával, táncot lejt Peturral - csak hát nem tud szabadulni hiúságától, ez viszi tévútra, emiatt gabalyodik bele könnyelműségébe. Ottó jellemtelen ember, aki gyáván végig nézi nővére meggyilkolását, Biberach igazi jágói figura, aki csendben szövi hálóját és végül diadalmaskodik. Bánk bán és Melinda pedig a hatalom által tönkre tett emberek: Tiborc "csak éhezik", ők lelkileg rokkannak bele az önkényeskedésbe. A nagyúrt megcsalja a hatalom, amit kiszolgált. 

Ha olykor statikusabbak is voltak a jelenetek ― elsősorban a Tisza-parti jelenet kidolgozatlansága volt szembetűnő ―, illetve tartalmazott félresikerült megoldásokat a rendezés ― a koronát magasba tartó lány alakját nehezen lehetett konkrét jelentés tartalommal megtölteni ― , vállalható és színvonalas színpadra állítás született, amely  bebizonyította, hogy nemzeti operánk eredeti formájában is színpad képes. Csak hát lassabban csordogál benne a dráma, a  cselekményt gyakrabban szakítják félbe olyan részletek, amelyek nem viszik előbbre a történéseket, inkább csak a hangulatfestés, a szereplők lelkivilágának a jellemzése a feladatuk ― ilyen az első felvonás nagy együttese Otto és Melinda jelenete előtt és után, vagy a második felvonásban Melinda és Bánk megindító kettősét követő jelenet, illetve a kórusima Gertrúd megölése után. 

A színház két szereposztásban játszotta a darabot, az október 29-i előadáson a főbb szerepekben ― Kálnay Zsófia kivételével ― már nem a premieren színpadra lépett művészeket hallhattuk. A legnagyobb probléma kétségtelenül a címszerepet megszólaltató Turpinszky Gippert Béla produkciója volt, aki vokális kifejezőkészségét tekintve még nem állt készen erre a nagy szerepre, így nem volt igazi főszereplője az előadásnak. A fiatal művész ígéretes tenorhang, magabiztosan mozog a színpadon, a színészi készségeknek sincs teljesen híjával, végig megingások nélkül győzte a nehéz szólamot, de hangja nem elég nagy volumenű és nem tudta hitelesen visszaadni a nagyúr érzelemvilágát. Éneklése nélkülözte a finomabb árnyalatokat, a románc és a Melindával énekelt kettőse se sikerült igazán meghatóra, ahogy harmadik felvonás végi összeomlása se volt hiteles. Mindezt nem írhatjuk az eredeti verzió másságának a számlájára. Inkább arról van szó, hogy Turpinszky nem járta még be a szerep elénekléséhez szükséges utat, ami kellő tapasztalttal, szakmai rutinnal és vokális kifejezőkészséggel ruházta volna fel erre a nagy feladatra.

Az este másik tenor szereplője, az Ottót megformáló Hanczár György sokkal jobb teljesítményt nyújtott. Nemcsak magabiztos színpadi mozgásával, jól eltalált színészi alakításával, szépen megszólaló magas hangjaival hívta fel magára a figyelmet, hanem hangszíne szépségével és hajlékonyságával is. Melindával énekelt jelenetébe ugyan becsúszott egy gikszer, de az arioso már gördülékeny énektechnikával szólalt meg. Művészi kifejezőkészség tekintetében neki is van még hová fejlődnie, de úgy néz ki jó irányba halad.

Cseh Antal meglehetősen durva és közönséges figurának mutatta Biberachot, basszbaritonja teljesen nélkülözte a vokális finomságokat, hangszíne mindvégig durva volt. Hiteles színészi alakítása, intenzív színpadi jelenléte azonban sikeresen töltötte meg élettel az intrikus szerepét. Réti Attila tömör, kellemetlen hangszínű baritonhangon énekelte Petur bán, az eredeti verzióban jóval kisebb szerepét. Ha a bordal nem is volt kifogástalan, de kellő intenzitással szólt belőle a lázadó keserű haragja. Kelemen Zoltán üzembiztosan énekelte Tiborcot, tisztességesen megszólaltatva a kottát, vádolóan adva hangot a szegény nép jogos felháborodásának. A II. Endre király szerepét megformáló Ajtorjay Tamás basszusa nem olyan magvas és mély, mint amilyet a régebbi előadások alkalmával megszokhattunk a szerepben, de méltóságteljes színpadi megjelenése, kulturált énektechnikája alkalmassá teszik a szerepre.

Melindát Ferenczy Orsolya keltette életre több-kevesebb sikerrel. A második és a harmadik felvonásban voltak szép pillanatai, de a Tisza-parti jelenet unalomba fulladt. A fiatal művésznő igyekezett átéléssel énekelni, Bánkkal előadott kettőse és két áriája meghatóra is sikerült, énektechnikailag is szépen megoldotta a nehéz szólamot, csak éppen a harmadik felvonás koloratúrái csengtek elég semmitmondóan: üres frázisokként énekelte el azokat ott is, ahol lehetősége lett volna a drámai mondanivaló szolgálatába állítania az ékítményeket. Nem mutatkozott olyan primadonnának, akinek jó lehetőséget jelent technikai tudása megcsillogtatására az őrülési jelenet. Az előző két felvonásban azonban hitelesen varázsolta elénk a törékeny, magára hagyatott fiatal nő alakját.

Kálnay Zsófia elismerésre méltó magabiztossággal szólaltatta meg Gertúd nehéz szólamát. Minden hang zökkenőmentesen, kulturált énektechnikájával kelt életre a kottából. Magabiztos színpadi mozgásával, hiteles színészi játékával jól érzékeltette a királyné gőgjét, ellentmondásos figuráját. Ugyanakkor nem volt képest kellő súllyal és jelentőséggel felruházni a szerepet. Vele kapcsolatban is az volt az érzésem, hogy egy tehetséges fiatal énekesnő, aki idővel nagyon jó Gertrúd lesz, de korai volt még neki ez a szerep.

A Szegedi Nemzeti Színház énekkara kisebb-nagyobb egyenetlenségekkel adta elő a kórusrészleteket. Különösen az első felvonás nyitójelenetet éreztem kevésbé sikerültnek, de aztán a békétlenek férfikara minőségi javulást hozott, az énekkari részletek azonban ezután sem voltak kifogástalanok, ahogy a zenekar játéka is nélkülözte az igazi drámaiságot. Kardos Gábor irányításával ugyan összeszedetten kísérték a zenészek az énekeseket, de hiányzott a hangzás szebb kidolgozása. A felvonások azonban szép ívekben, letisztult hangzásvilággal szólaltak meg, kár, hogy hiányzott a zenészek részéről a mélyebb érzelmi azonosulás Erkel zenéjével.

Azonban minden hibája ellenére nagy lépés volt nemzeti operánk előadástörténetében a legújabb szegedi felújítás. Legutóbb a szabadtéri játékokon szólalt meg a darab a Tisza parti városban, és akkor még Kesselyák Gergely csak a bariton verzió műsorra tűzését említette, mint lehetséges alternatívát a meggyökeresedett, átírt változattal szemben. Ezzel szemben tíz év elteltével nem a szintén Nádasdy-Rékai-Oláh hármas készítette bariton címszereplős Bánk bánt, hanem az eredeti operát mutatták végül be ― igaz a kőszínházban, nem a szabadtéri játékokon ― Szegeden. Ugyanakkor a Bánk bán nyitott mű volta is nyilvánvaló vált az elmúlt években: az Andrássy úton két éve visszatértek a hosszú évtizedek alatt megszokott átíráshoz, miközben Debrecenben a bariton verziót készülnek bemutatni. 

Fotók: Szegedi Nemzeti Színház/Kelemen József