Goethe Wertherjének szentimentalista világfájdalmát, idegenségét a polgárok világának formalista merevségétől, lázadását eme miliő fojtogató kisszerűsége ellen nehéz átélhető közelségbe hozni kortársaink számára. Nincs hát semmi meglepő benne, hogy a kisregény legsikerültebb zenés feldolgozása, Massenet operája, ritka vendég a dalszínházak repertoárjában. A darab dilemmája, miszerint egyértelmű erkölcsi normák szerint élni lehetetlen, de univerzális morális értékek nélkül élni tisztátlanság, korunk embere számára nehezen értelmezhető belső konfliktus, hiszen a 21. században a polgári értékek élettelensége már évtizedek óta a múltté. Azonban az egyén és a társadalom közti szakadék ma is jelen van, s a huszadik századi ember világtól való elidegenedésének kísértete napjainkban is átjárja az európai társadalmat. Az életről, a cselekvésről való lemondás, a nosztalgia vágya a sohasem létezett ideális állapot iránt ma is aktuális probléma, s mindez Massenet operájának is megadhatja az időszerűségét. A polgárok hétköznapjainak merevségét tehát nem, de a vágyakozás fájdalmát, az idegenség cselekvésképtelenségét korunk közönsége is könnyen átélheti. Mindehhez azonban egy jól eltalált, átgondolt rendezés, valamint megfelelő érzelmi hőfokon interpretált zenei megvalósítás szükséges. A darab legutóbbi budapesti felújítása alkalmával a végzetes szenvedélyek magukkal ragadó elementáris sodrását hiányoltam, s nem gondoltam, hogy tíz év múlva, a Kassa Nemzeti Színházban előadása fogja számomra átélhető közelségbe hozni Massenet ritkán játszott remekművét. 

A nyugat lánya nem tartozik a gyakran játszott Pucinni opuszok közé, a 2018-as felújítása előtt az Erkel Színházban utoljára 1972-ben volt műsoron, pedig az 1910-es New York-i premiert követően másfélévnek sem kellett eltelnie, hogy a darab dallamai Budapesten is felcsendüljenek. 1912-ben - a korabeli beszámolók szerint - a közönség lelkesen, de a kritikusok fenntartásokkal fogadták a művet. Ennek okát abban kereshetjük, hogy A nyugat lányában a komponista szakít a korábbi dalműveire jellemző önálló áriákkal és duettekkel, a jellemeket illusztráló zenei aláfestésszel: a zenekari kíséret szerepét felértékelte, az énekszólamok dallamosságát "lefokozta". A partitúra tobzódik a hatalmas zenei freskókban, indián és népzenei dallamokat is felhasznál, s gyönyörűen ábrázolja a szerelem megváltó erejét, a bűnös lélek útját a megtisztulásig. Mindeközben pedig a libettóben jelenlévő érzelmességet - ellentétben a Pillangókisasszonnyal vagy Bohémélettel  -  a muzsika minimális szinten követi. A partitúra építkezése zenedrámai, s disszonáns hangzásaiban már-már a két világháború közötti modern irányzatokra mutat előre. Nincs tehát semmi meglepő benne, ha az 1910-es évek ítészei értetlenkedve fogadták a vadnyugati történetet feldolgozó darabot. Manapság azonban ritkán játszottságának oka már nem ebben, hanem igényes énekszólamaiban keresendő.

Ostrava városáról nem feltétlenül  a színvonalas zenekultúra jut eszünkbe, pedig a város legrégebbi színház épületében - ami 1990-től viseli a nagy cseh zeneszerző, Antonín Dvořák nevét - hosszú évtizedek óta játszanak zenés színpadi műveket, s igen változatos repertoárt visznek. Ebben az évadban öt opera premiert hirdettek meg, melyek között nemcsak olyan ritkaságokat találhatunk, mint a holokauszt áldozat Pave Haas Sarlatánja, vagy Georg Friedrich Handel Julius Ceasarról írt darabja, hanem elcsépelt közönség kedvenceket is, például Puccini Turandotja, amit hosszabb idő múlva emeltek vissza a repertorába. A darabot ősszel a Magyar Állami Operaház is felújította, tisztességes, de nem kiemelkedő zenei megvalósításban. Ilyen emlékekkel a fülemben kicsit félve is ültem be az egykori bányaváros színházába április 23-án, hogy aztán pozitívan csalódjak.

A második világháborút követően szépen kivirágzott hazánkban a vidéki operajátszás, s Debrecen, Pécs és Szeged színházaiban évadonként akár 10-12 zenés darabot is műsoron tartottak, s Miskolcnak és Győrnek sem kellett szégyenkeznie operaügyben. Aztán a rendszerváltást követő kormányok számára egyre kevésbé volt priorítás a kultúra, az elmúlt évek államháztartási pénzzavariban pedig ez lett az első számú terület, ahonnan gondolkodás nélkül vonnak el száz milliókat, szüntetnek meg pályázatokat, akár évad közben kurtítva meg egy-egy intézmény költségvetését. Azonban szerencsére ezekben ínséges időkben is maradtak szentélyek, ahol a helyi művészek elhivatottsága, a városi önkormányzat hozzáállása menti, ami menthető. Szeged operaéletének hőskora már a múltté: az ellenzéki vezetésű városba nemcsak a kultúrára, másra sem ömlenek a milliárdok, de a színházi élet sokszínűsége mégis megmaradt: az idei évadban a prózai darabok mellett játszanak musicelt, operetett és operát is. Ebben az évadban a szcenírozott bemutatók mellett koncert-szerű operaelőadások is színesítik a műsort. Ezek egyikéhez pedig a húsvéti ünnepeket adták az apropót. 

Charles Gounod Faustja 2004 előtt állandó repertoár darabnak számított a Magyar Állami Operaházban, majd ezt követően 2015-ig kellett várni, hogy a.francia operairodalom egyik legnépszerűbb alkotása újra felcsendüljön az Ybl-palotában, majd 2016 őszétől újabb kilenc évre pihentették a darabot. Pedig Michał Znaniecki színpadra állítása az elmúlt tizenöt év egyik legjobban sikerült modern rendezése. Mi sem bizonytja ezt jobban, hogy minthogy a bemutató után közel tíz évvel sem veszített hatásából.