Két évvel a népek tavasza előtt különösen nagy hőfokon égtek a hazafias érzelmek lángjai Itáliában, hiszen Szent Péter trónusát az egységes Olaszország mellett hitet tevő IX. Pius pápa foglalta el. Értelmiségiek és egyszerű polgárok tömegei érezték elérkezettnek az időt a Habsburg rabiga lerázására s a független Olasz Királyság megalapítására. Ebben a felfokozott nacionalista hangulatban került sor a porából megéledett velencei Le Fenice Színházban  a Giuseppe Verdi utolsó hazafias operájáként számon tartott Attila premierjére.

Kazuo Ishiguro A napok romjai után írt fontosabb regényei viszonylag gyorsan, angol kiadásukat követően pár év múlva megjelentek magyar fordításban. Adódik tehát a kérdés, hogy miért kellett a magyar olvasóknak ilyen sokat várniuk a Vigasztalanokra – ami 1995-ben jött ki Nagy-Britanniában, de csak idén tavasszal jelent meg a Helikonnál magyar fordításban –, holott azt sokan az életmű csúcsának tartják? A válasz egyértelmű: mert ebben a vaskos kötetben nem a jól megszokott és könnyen olvasható, egyszerű és közérthető regénypoétikával és írói nyelvvel találkozhatunk. A történetet legfontosabb szervezőeleme az álom, főszereplője egy híres zongorista, színhelye egy kelet-közép-európai német kisváros, az események pedig minden bizonnyal a regény megjelenésének - megírásának idején, tehát az 1990-as évek középen történhetnek. Közhelyesnek hangozhat, de a Vigasztalanok egy igazi posztmodern regény. Ebből kifolyólag tévúton jár, aki a realizmust és a következetességet kéri számon rajta. Számomra a cselekmény alakítása nagyon hasonlított A burzsoázia diszkrét bája című filmhez, s miután az egészet egy szürreális álomnak fogtam fel, már nem zavartak a látszólagos logikai ellentmondások.

A „karantén időszak” nagy felfedezetje volt számomra Kazuo Ishiguro – ekkor olvastam el két vékonyka kötetét a Dombok halvány képét és a Napok romjait, majd nemrég az Európa kiadó akciójának köszönhetően egy facebook hirdetés elém dobta Az eltemetett óriás könyvborítóját. Rákattintottam és átfutottam a regény fülszövegét. Hümmögtem egyet, mert nem tudtam eldönteni, hogy mit is kapok, ha megrendelem a könyvet? Egy történelmi regény-szerűséget, esetleg az Artúr monda folytatását, mesét felnőtteknek vagy talán egy kitalált középkorban játszódó történetet? Aztán minél előrébb tartottam az olvasásban annál jobban meglepődtem ugyanis Az eltemetett óriás tulajdonképpen egy fantasy. Persze nem egyedülálló, hogy egy modern klasszikus kacérkodik a zsánerirodalom valamely műfajával, de egy fantasyregény, ami szépen beleágyazódik a műfaji hagyományokba, ugyanakkor mégis képes valamit többet nyújtani – számomra az újdonság erejével hatott.

Nacume Szószeki a Meidzsi-korszak egyik legkiemelkedőbb regényírója. Irodalomtörténeti jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy azt a rövid időszakot, amíg aktív író volt Szószeki-éveknek is nevezik a japán irodalomtörténészek. Szószeki – saját bevallása szerint – kevésbé kötődött országa irodalmi hagyományaihoz: nyugatias műveltségre tett szert, egyetemi diplomája megszerzését követően vidéki iskolákban lett angoltanár. Regényeinek finom líraisága, lassan csordogáló cselekménye, meditatív stílusa azonban jellegzetesen japán. Úgy tartják, hogy az ő munkássága révén gyökeresedett meg a japán irodalomban a realista regény. Első két szatirikus alkotását követően komor hangvételű könyveket írt, melyeknek hősei művelt középosztálybeli férfiak, akik valamilyen bűnt követnek el, esetleg őket árulja el egy hozzájuk közel álló személy, aminek hatásától nem tudnak szabadulni. Ezt követően bűntudatok és kiábrándultságuk elszigeteli őket a társadalomtól. A magyarul az 1960-as évek elején, az Európa kiadónál megjelent A kapu című kisregény témája is jó illeszkedik ebbe a sorba.

Az Edo-korszakban Japán teljesen elzárkózott a külvilágtól, egyedül a Nagaszaki kikötőjébe beeresztett holland kereskedőkön keresztül tartotta a kapcsolatot a külvilággal. A császár uralma már 1185-től névlegessé vált. Az ország tényleges irányítói az 1470-es évek közepéig a sógunok voltak, majd az ország sok kisebb fejedelemségre esett szét, melyeknek fejei, a dajmók (feudális hadurak) állandó harcot vívtak egymással. 1475-tól a 17. század elejéig kaotikus állapotok uralkodtak a szigetországban, ennek a korszaknak vetett véget a Tokugavák rendszere a 17. század elején. A birodalom központjává Edót, azaz a mai Tokió városát tették meg, miközben a császári udvar továbbra is Kiotóban székelt. Bár maguk a japánok ma már nagyrészt negatívan tekintenek történelmük eme két és fél évszázadára, a Tokugava-korszakban hosszú időre beköszöntött a béke. A klán hatalmát aztán a 19. század második felében a gyarmatosító hatalmak fokozatos fenyegetése roppantotta meg s az amerikaiak által kikényszerített kereskedelmi nyitással egy új fejezet kezdődött Japán történelmében.