A második világháborút követően szépen kivirágzott hazánkban a vidéki operajátszás, s Debrecen, Pécs és Szeged színházaiban évadonként akár 10-12 zenés darabot is műsoron tartottak, s Miskolcnak és Győrnek sem kellett szégyenkeznie operaügyben. Aztán a rendszerváltást követő kormányok számára egyre kevésbé volt priorítás a kultúra, az elmúlt évek államháztartási pénzzavariban pedig ez lett az első számú terület, ahonnan gondolkodás nélkül vonnak el száz milliókat, szüntetnek meg pályázatokat, akár évad közben kurtítva meg egy-egy intézmény költségvetését. Azonban szerencsére ezekben ínséges időkben is maradtak szentélyek, ahol a helyi művészek elhivatottsága, a városi önkormányzat hozzáállása menti, ami menthető. Szeged operaéletének hőskora már a múltté: az ellenzéki vezetésű városba nemcsak a kultúrára, másra sem ömlenek a milliárdok, de a színházi élet sokszínűsége mégis megmaradt: az idei évadban a prózai darabok mellett játszanak musicelt, operetett és operát is. Ebben az évadban a szcenírozott bemutatók mellett koncert-szerű operaelőadások is színesítik a műsort. Ezek egyikéhez pedig a húsvéti ünnepeket adták az apropót. 

Nem tudom hány történelmi színház épületben van része az embernek abban az élményben, hogy egy emeletet kell lépcsőznie, mielőtt elfoglalhatja helyét a földszinten, de Szegeden ez a helyzet. Az épület az Osztrák-Magyar Monarchia hagyatéka, az 1880-as években nyitotta meg kapuit, s azzal a Fellner és Helmer céggel építette a város, ami az Atlanci-óceántól a Fekete-tengerig közel ötven színház megépítését valósította meg az első világháború előtti évtizedekben. A cég ez esetben valószínűleg nemcsak a korszakban nagy problémát jelentő színháztüzek megelőzésére figyelt oda tervezés közben, hanem az árvíz veszélyre is, hiszen Szegeden rendszeresen megtörtént, hogy a Tisza, mint az őrült, ki letépte láncát, rontott neki a szabad királyi városnak - Szeged nem mezőváros volt. 1498-ban II. Ulászló szabad királyi városi rangra emelte - igaz jól meg is kérte az árat: minden más szabad királyi városban több adót kellett évente Budára küldeniük.

Operát több, mint száz éve játszanak az alföldi városban, s a színház társulata az elmúlt időszakban évadonként általában két opera premiert valósított meg, s az idei évadban ezt két koncertszerű előadással egészítik ki. Ezek közül elsőnként április 19-én a verista operairodalom két legnépszerűbb opuszának a dallamai csendültek fel a Tisza parton. Dobszay Péter - az est első felének karmestere - bevezetőjében elmondta: reméli a Parasztbecsület húsvéti kórusával hozzá tudnak járulni az ünnep fényének emeléséhez, és ha már ezt a darabot előadják felhangzik utána a Bajazzók is, hiszen a két művet hagyományosan együtt szokták színpadra állítani. 

Mascagni és Leoncavallo legnépszerűbb darabjaiban nemcsak az a közös, hogy hétköznapi emberek tragédiát tárják elénk, a szüzséjük is közös: a megcsalatás és a bosszú. A szereplők sorsát kontroll nélküli szenvedélyeik irányítják, s ezeknek vállnak áldozataivá. Mindkét történetben van egy-egy kiszolgáltatott, jobb sorsra érdemes nőalak, s a megcsalt férfiak szégyenérezeta mindkét esetben gyilkosságot eredményez. A Parasztbecsület a húsvét köré szövi, míg a Bajazzók profán környezetben tárja elénk az eseményeket. Ily módon a két darab különbözőségeik révén egymás kiegészítő ellentéteivé válnak. Mindenképpen jó ötlet volt tehát a színház vezetésétől, hogy a hagyományoknak megfelelően együtt szólaltatták meg a két opuszt. 

Az énekesek kottából énekeltek, de nem tapad szolgai módon a nyomtatott partitúrára, s igyekeztek a körülmények engedte keretek között színészileg is minnél hatásosabb helyt állni. Turiduként Tötös Roland nagy energiákat mozgósított: erőteljes, fényes tenor hangon énekelte végig az estét, jól hozta az indulatos olasz amoroso figuráját. Szólama lírai részleteit haloványabban abszolválta, s olykor úgy éreztem árnyalhatta volna finomabban éneklését. Alakítása leginkább Turidu szangvinikusságát emelte ki. Dobrotka Szilvia Santuzzája szinte teljesen kiforrott alakítás volt: érzelmileg hatásosan azonosult a szerencsétlen nő figurájával, szopránjának megvan a sötétebb hangszíne, ami alkalmassá teszi a szerepre. Ugyanakkor szerepértelmezése nem villantja fel Santuzza démonibb oldalát, aki bosszúból árulja el szerelmét, s együttérző rokonszenvünket az első megszólalásától az utolsóig elnyeri. Alakítása elsősorban a figura megtörtségére hívja fel a figyelmet. Lolaként Tóth Judit hozta a kötelezőt a szereppel kapcsolatban, üzembiztosan oldva meg alakítását. Vajda Júlia ismét egy sikeresen sűrítette bele sok évtizedes pályájának tapasztalatát egy kisebb szerepbe, s magabiztos alakításában hiteles Mamma Lucia volt. Réti Attilát Alfio és Toni kettős szerepében hallhattuk: mindkét szólamot rutinosan oldotta meg, s nagy élvezettel adta elő. Ezúttal egyenletesebb vokális teljesítményt nyújtott, hangjának vibrálása is kevésbé volt zavaró.

László Boldizsár a Bajazzók tenor szerepét nagy élvezettel, biztos szereptudással intrepretálta. Mivel Toniót már énekelte szcenírozott előadásban is, nem meglepő módon teljesen fejből, kotta nélkül lehet abba életet. Alakítása elemi erőbel jelenítette a figura nyers ösztönvilágát, jól érzékeltette a kényszerű bohócszerep és az elkeseredett magánember közti ellentétet. Nagyszerű partnere volt Neddaként Ferenczy Orsolya, aki mind vokális, mind színészi tekintetben olyan komplex alakítást nyújtott, amilyennel olykor szcenírozott előadásokon sem találkozhatunk. A madárdalt magával ragadó csodálatossággal énekelte, s hitelesen közvetítette a kényszerűség és a szabadságvágya között őrlődő, fiatalságának lassan búcsút mondó asszony tragédiáját, akiben elemi erővel tör fel a kétségbeesett vágy egy szabadabb és szeretett telibb élet után. Tenor partnerével közösen énekelt jelenetek az est csúcspontjai voltak. Silviót Szélpál Szilveszter keltette életre szenvedélyesen hatásos alakításban, Beppe szerepét Bagdi Zoltán szólaltatta meg élvezetesen. 

Dobszay Péter jól kidomborította a Mascagni darab nyers, verista hangzásvilágát, szépen szólt az intermezzo is, de a líraibb részletek esetében úgy éreztem értelmezése nem eléggé kiforrott. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a maestro jól kiszolgálta az énekeseket, a kórusra is értő figyelmet fordítva, lendületesen dirigálta végig az este első felét, biztos kézben tartva a darabot, s igyekezett hatásos atmoszférát teremteni a drámának. Összetettebbnek éreztem Kardos Gábor Bajazzók értelmezését, aki szépen építette fel a drámát, kezei alatt a zenészek nemcsak a nyers, verista vonásait domborították ki a partitúrának, hanem kellő érzelm intenzitással, sodróbb lendületű szenvedéllyel szóltak a lírai részletek is. 

Összeségében leírhatom, hogy kellemes szombat estét töltöttem a Szegedi Nemzeti Színházban húsvét vasárnap előtt, nagyszerű alakítások és ígéretes kezdeményezéseket hallhattam-láthattam. Reméljük, hogy az intézmény képes lesz tovább haladni megkezdett útján és továbbra is lehetőségei szerint igyekszik színesíteni vidéken elszegényedett operaéletünket. A zenészek, énekesek ugyanis megvannak hozzá, ahogy nagyszerű, történelmi színház épülete is elegáns, neorokokó nézőterével.