Az elmúlt években az örökzöld klasszikusok mellett minden évadban több operaritkasággal, Budapesten évtizedek óta, vagy még sohasem játszott darabokkal bővült a Magyar Állami Operaház repertoárja. A fanyalgókkal ellentétben - akik úgy gondolják, hogy ez a sok ritkaság mind mire való - én pozitívan értékelem, hogy az intézmény vezetősége nagyobb bátorsággal állítja össze évadjai műsortervét. Sajnos azonban a bemutatókat nem mindig sikerül színvonalasan megvalósítani: a jól-rosszabbul sikerült rendezések mellett az előadások zeneileg sem minden esetben képviselnek magasabb esztétikai minőségét. Ennek következtében még az olyan darabok is csak viszonylag kis előadásszámot élnek meg, amelyek számot tarthatnának a közönség érdeklődésére. Az igazán jól eltalált rendezés, valamint zenei megvalósítás lagymatagsága pedig hónapokkal a premier után számomra is érdektelennek mutathatnak egy darabot. Ez történt Sly-jal esetében is.

Ermanno Wolf-Ferrarinak hosszú évtizedek óta nem szólalt meg egyetlen operája sem Budapesten, így nagy kíváncsisággal ültem be tavaly májusban a Sly második előadására. A Szegedi Nemzeti Színház a Magyar Állami Operaházzal együttműködve ismét színvonalas produkcióval állt elő. Az Operaportálon megjelent írásomban dicsértem Göttinger Pál rendezését: életszerűen oldotta meg a tömegmozgatást, a táncok koreográfiája jól illeszkedett az előadás egészébe, a rendezés apró jelzései pedig hatásosan érzékeltették a felszín alatt megbúvó emberi drámákat. Maga a darab nem mérhető egy Donizetti vagy Rossini vígoperához, de szüzséje és a jobban sikerült zenei részletek következtében ma is színpadra állítható. A kérdés csak az, hogy van-e értelme nem alkalomszerűen játszani a művet? A január  15-i előadás után úgy gondolom: nincs. Legalábbis ebben a kiállításban biztosan nincs. A szegediek előadása bár színvonalas, de korántsem olyan ütős, ami hosszabb időre felkelthetné a közönség érdeklődését a darab iránt. Mindezt pedig nem a rendezés, inkább a zenei megvalósítás számlájára írhatjuk. 

A Sly címszerepét nem egyszerű feladat megszólaltatni, emellett pedig a darab sok mellékszereplőt is felvonultat. Nem volt tehát könnyű egy minden tekintetben kielégítő szereposztást kiállítani a bemutatóra. Mindenképpen dicséretes a Szegedi Nemzeti Színház vállalkozott a darab színpadra állítására. A három főszerepet a színház operaelőadásairól jól ismert énekesekre bízták: mindhárman színvonalasan teljesítették is feladataikat, az előadás egészének összhatása azonban mégsem volt magával ragadó. 

Kónya Krisztina szép pályát futott be Szegeden, sokféle szerepet lehetősége nyílt elénekelni. Most is rutinosan, jól eltalált színészi játékkal keltette életre Dollyt: a férje mellett boldogtalan grófnőt törékeny asszonynak ábrázolta, akit Sly iránt érzett szerelme juttat egy pillanatnyi boldogsághoz. Ez a boldogság azonban múlékony és hamar véget ér. Vokális teljesítménye nem minden tekintetben volt kifogástalan - olykor olyan érzésem volt, mintha hangja is vesztett volna erősségéből az elmúlt pár hónap alatt - , de hiteles, színvonalas alakítást nyújtott. Kelemen Zoltánnak a gróf szerepében ismét inkább az éneklés, mint a színészi alakítás volt az erőssége. A címszerepet megformáló László Boldizsárnál ma aligha találhatnánk jobb hazai énekest a címszerepre. A tenorista sokat fejlődött az elmúlt évek alatt, Sly nehéz szólamát most is kifogástalanul szólaltatta meg miközben remekbe szabott karakteralakítást láthattunk tőle.

Cseh Antal szintén egyértelműen színpadra termett, jó színészi készségekkel, jelentős hanganyaggal megáldott művész, csak sajnos ezúttal sem formálta meg szólamát. Minden különösebb dinamikai és érzelmi árnyaltság nélkül énekelte fel a kottát. Plake-ként is csak azt tudom róla elmondani, amit Biberach és Raimondo alakításai kapcsán már leírtam: jó figurateremtő készséggel megáldott, jelentős basszbariton, aki nem tud jól bánni a hangjával. Vele szemben Réti Attila most jó karakteralakítást nyújtott, míg Laczák Boglárka fogadósné alakítását csak színészileg éreztem kielégítőnek, vokálisan már problematikusabb volt - mintha most fáradtabban énekelt volna, mint májusban.

Gyüdi Sándor kezei alatt a zenekar meglehetősen lagymatagon játszott. A kisebb-nagyobb hibákkal szemben májusban elnéző voltam és nem említettem azokat bizakodva benne, hogy a zenekari játék még finomodni fog. Nem így történt: a zenészek képtelenek voltak megteremteni a darab zenei dramaturgiai ívét, a hatásos fokozásokat. A vígoperai jelenetek valamivel most is jobban sikerültek, a dráma azonban elsikkadt. A zenekarral szemben az énekkar teljesítményében különösebb kifogásolni valót nem találtam.

A tavaly májusi bemutató után az idei évadban még két alkalommal találkozhattunk Sly-el az Erkel Színházban. Ermanno Wolf-Ferrari darabjait ezután minden bizonnyal hosszú időre ismét nélkülöznünk kell Budapesten, de talán nem is feltétlenül ő az a szerző, akinek operaritkaságait feltétlenül érdemes bemutatni. Bár az is lehet, hogy egy jobb karmesterrel zeneileg élvezetese előadás született volna.