Amikor egy opera több évtized múlva tér vissza egy dalszínház repertoárjába érdemes fontolóra venni, hogy egy formabontó, modern rendezésben színpadra állított produkció nem feltétlenül fogja megtalálnia az utat a közönség szélesebb rétegeinek kegyeihez. Ez történt néhány éve A bűvös vadász esetében is: a premier majd telt ház előtt zajlott, majd egyre fogyatkozott a kora romantikus darab közönsége, hogy aztán a bemutatót követő évadban már pangjon az ürességtől a színház hatalmas nézőtere a Weber-opera előadásain. Kétségtelen, hogy A bűvös vadász nem tudta volna felvenni a versenyt az agyonjátszott repertoárdarabokkal, de a közönség szélesebb rétegei számára elfogadható rendezésben néhány évig talán műsoron maradhatott volna. A romantikus operairodalom más ritkaságainak bemutatása során nem vállalt hasonló kockázatot a színház: a Sába királynője vagy a Werther konvencionálisabb színpadi megvalósításban került bemutatásra. Ezt mondhatjuk el a reformáció kitörésének 500. évfordulója alkalmából megtartott új Hugenották premierjéről is.

Szikora János rendezése nem vállalkozott a darab mélyebb értelmezésére, sőt, olykor a félig szcenírozás határát súrolta amit a színpadon látunk. Horesnyi Balázs díszlete jelzésértékű dekoráció volt, Kovács Yvette Alida historizáló jelmezei megidézték ugyan a 16. század divatját, de az alkotók nem varázsolták realisztikusan elénk az 1500-as évek Párizsának forrongó hangulatát. A minimalista megoldások azonban a jó énekesi teljesítmények  következtében nem eredményeztek unalmas előadást és a zeneileg hatásos jelenetek igenis elvezethették az erre fogékony befogadókat a darab  mélyebb értelmezéséhez. Mivel a mű közel nyolcvan év múlva tért vissza a magyar fővárosba a hazai közönségnek az újdonság erejével hatott a zsidó származású, német anyanyelvű mester franciául komponált dalműve, a színpadi akció bonyolítása, a történet új kontextusba helyezése pedig a közönség jelentős részének megnehezítette volna a darab befogadását.

Az opera cselekménye a közel négy órás játékidő ellenére nem valami eseménydús: a kórustablók, a rengeteg mellékszereplő hosszú negyedórákkal nyújtják az előadást, miközben a színpadon nem történik semmi ami előrébb vinné az eseményeket, hallunk viszont nagy tömegjeleneteket és tetszetős szólószámokat. Mindezt kétségtelenül pazar díszletekkel, látványos jelmezekkel jelenítettek meg a darab bemutatójának idején, miközben hagyták érvényesülni a zenét. Én nem is abban láttam a színpadra állítást problematikusnak, hogy a rendezőnek nem jutott eszébe semmi sem a darabról,  inkább az énekesek színészi alakításának kidolgozatlanságában, a hatalmas tablók megrendezetlenségében. Az énekkar mindvégig csak asszisztált az egyes jelentekhez, nagyrészt kívül maradt a történéseken. A szólóénekesek pedig mintha csupán saját színházi rutinjukra támaszkodva oldották volna meg a szerepformálást. Hiányzott a szereplők egymás közötti viszonyainak alaposabb kidolgozása is. Az előadás minden erénye ellenére sem éreztem mindig hitelesnek az énekesek színpadi játék és éneklését.

Raoul énekest próbáló szólamát manapság lírai tenorokkal énekeltetik, pedig régebben inkább erőteljes drámai (vagy spinto) tenorok keltették életre a szerepet. A mai és az egykori énekesek összevetésének fényében a budapesti bemutató tenorfőszereplői nem feltétlenül teljesítettek kiválóan, de nem szabad elfejetni, hogy ma már nemzetközi viszonylatban is se találhattunk egy Franco Corellihez hasonló énekest a protestáns úr figurájára. 

Boncsér Gergely legnagyobb erénye a magas hangok erőlködés nélküli kiéneklése, szerepét azonban énekelhette volna több érzelemmel, nagyobb átéléssel és magabiztossággal. László Boldizsár színészileg jobban megformálta a szerepet, a magas hangokat azonban rendre falzettben énekelte, viszont hangja erőteljesebb, spinto tenor, ennek következtében az ő Raoulja közelebb állt a régi felvételek Raouljaihoz. Ugyanakkor az ő vokális teljesítménye is árnyalatokban szegény volt mintha nem forrott volna ki egyik tenor alakítása sem a bemutató idejére.

Kolonits Klára Valois Margitja ezzel szemben az előadás igazi fénypontja volt. Az énekesnő látszólag játszi könnyedséggel szólaltatta meg szólama koloratúr tűzijátékát, miközben a látszólag pusztán az énektechnika megcsillogtatását szolgáló ékítményeket ezúttal is sikeresen állította a jellemábrázolás szolgálatába. Igazi királynő volt, alakításából áradt a derű és a pajkos játékosság, ugyanakkor az uralkodói határozottság sem hiányzott belőle. Bár csupán egy felvonásnyi énekelni való jutott neki mégis az este legkidolgozottabb, legmagávalragadóbb alakítását kaptuk tőle. 

Rőser Orsolya Hajnalka Valois Margitja visszafogottabb, kevesebb figyelmet fordít a játékosságra, koloratúrái sem peregnek olyan bámulatosan könnyedén, de mindvégig magabiztosan énekelte szólamát, miközben színészileg is sikerült hitelesen megjelenítenie a francia királyné alakját. Éneklésében az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy egy bizonyos magasság fölött hangszíne élessé vált. Ettől eltekintve tőle is színvonalas alakítást láthattunk. Még több hasonló szerep lehetőséget kívánok neki. 

Az opera igazi női főszereplőjét Valentine-t az első szereposztásban Létay Kiss Gabriella keltette életre. Az énekesnő ezúttal is mélyen azonosult szerepével, nagy érzelmi intenzitással énekelte végig az estét. Színészi alakítása is meggyőző volt, ehhez a szerephez hangi adottságai is jobban illettek, megérdemelten aratott szép sikert. A másik Valentine Kriszta Kinga hangja ugyan olykor elveszett a zenekari szövetben, de  érzelmileg sikeresen azonosult a fiatal lány figurával, árnyalatokban gazdagon énekelt. 

A Marcelként színpadra lépő Bretz Gábor hiteles színészi alakítással keltette életre az idős szolgát, ugyanakkor a szólam mélységei kifogtak rajta, erőtlenül, sokszor csak körülbelül szólaltak meg. Gábor Géza jobban abszolválta a szólamot: mind a mélyebb, mind a magasabb részeknél magabiztosan, erőteljesebb basszushangon énekelt. Marcel első felvonásbeli szólószámai sokkal ütősebbre, dörgedelmesebbre sikerültek előadásában. 

Az este egyik legnagyobb meglepetése Balga Gabriella volt. Azt már korábbi fellépései alapján is tudtam, hogy tehetséges énekesnő, azonban nem gondoltam volna, hogy Urbain nehéz szólamát ilyen természetes üdeséggel és nagyszerű virtuozitással kelti majd életre. Heiter Melinda is szépen megbirkózott a szereppel, de kevésbe magabiztosan, színtelenebbül énekelt. 

Nevers alakját Haja Zsolt a tőle megszokott színvonalon, magabiztos színpadi jelenléttel, de túlságosan is világos hangszínnel keltette életre. Sándor Csaba hangi adottságai jobban megfelelnek a partitúra támasztotta követelményeknek és színészileg korrekt alakítást nyújtott.

Cseh Antal nyers hangja igazán jól illett Saint-Bris gróf személyiségéhez, ugyanakkor az énekes ismét adós maradt a finomabb dinamikai árnyalatokkal, a szép szólamformálással. A második szereposztásban Busa Tamás grófja egy kevésbé erőszakos figura volt. 

A sok mellékszereplő között kicsit hálátlan feladat volt a katolikus urak csoportjának megszólaltatása. Szólóénekeseknek nem egyszerű feladat rendszeresen kórus-szerűen együtt énekelni, de az énekesek a kisebb hibák ellenére is sikerrel birkóztak meg a feladattal. 

Az énekkarra nagy feladat hárult, hiszen Meyerbeer előszeretettel alkalmazta a nagy tablókat, tömegjeleneteket operáiban. Különösen igaz ez A hugenottákra. Azonban a kórus jelenetek ezúttal is nagyszerűen szólaltak meg.

Az Oliver von Dohnányi vezényelte zenekar jól együttműködött az énekesekkel - valószínűleg olykor a tempókat is az ő kedvükért fogta vissza -, s ha olykor talán harsányan is szólt a zenekar, azért a líraiság sem hiányzott a zenekar játékából, ami a felróható hibák ellenére is igen színvonalasra sikeredett.

Meyerbeer nagyoperája több mint nyolcvan év elteltével színvonalas előadás kereteiben tért vissza Budapestre, és az általam látott előadásokon vaskos tapsot is kapott az egyébként a tetszését szolidan kifejező pesti közönségtől. A kérdés csak az, hogy a kidolgozatlan rendezés ellenére is képes lesz-e egy ideig repertoár maradni a darab, illetve hogy az ünnepi alkalmon elmúltával meg lesz-e műsorpolitikai szándék A hugenották színpadon tartására vagy nyolcvan év múltával is inkább csak az ünnepi alkalomnak szólt a felújítás.