Az 1800-as évek második felében, illetve az 1900-as évek elején tevékenykedő olasz operakomponisták jórészt egyoperás szerzőkként élnek a köztudatban: Giordano, Mascagni, Leoncavallo, Cilea, Ponchielli - olasz "kismesterek", akiknek mindössze egy-egy darabja színesíti a világ operaházainak repertoárját, ráadásul a Parasztbecsület - Bajazzók kivételével egyikük alkotása sem tekinthető gyakori vendégnek a dalszínházakban. Azonban az ő emlékezetük még úgyahogy él az átlag operalátogatók körében, míg velük szemben például Alfano, Catalani, Zandonai vagy Respighi zenés színpadi művei csak elvétve szólalnak meg élőelőadás keretei között napjainkban. Ezekre az alkotásokra fokozottan igaz, hogy azokat elsősorban a ritkaságok iránt fogékony zenei ínyencek ismerik s ha olykor történnek is kísérletek - mint nem is olyan régen Szegeden - hogy eme szerzők egy-egy darabját megmutassák a modern kor közönségének is, azok többnyire langyos sikerű, elszigetelt próbálkozások maradnak. Legalábbis kis hazánkban biztosan. Ilyen mutatványnak lehettek részesei akik ellátogattak december 17-én a II. János Pál pápa térre meghallgatni a Bajazzókról jól ismert szerző Bohéméletét. 

Az anekdota szerin Henry Murger Bohéméletének megzenésítése rivalizálássá változtatta Puccini és Leoncavallo barátságát. Ruggero ugyanis felajánlotta, az akkor már a Manon Lescauval hírnévre szerttett Giacomonak a regény alapán írt librettóját, amit végül az a témától való idegenkedés miatt visszautasított. Ezt követően teltek-múltak a napok, majd 1893. márciusában egy milánói kávéházban találkozott a két komponista s újra felvetődött a Murger regényéből írandó opera ötlete. Leoncavallo emlékeztette barátját, hogy annak idején ő felajánlotta neki a témát feldolgozó szövegkönyvét, de azt Puccinni visszautasította. Ezek után a Bajazzók szerzője maga fogott hozzá a kikosrazott szöveg megzenésítéséhez. Csakhogy időközben Puccinit is elkezdte érdekelni a téma, aki inkább a rutinosabb librettóírók, Luigi Illica és Guiseppe Giacosa szövegkönyvét kezdte el megzenésíteni. Leoncavallo felhívta barátja figyelmét rá, hogy előrhaladott állapotan tart a komponolással, így nem fogja félretenni a munkát, ahogy erre Puccini sem volt hajlandó. Egyikük sem tágított tervétől s másnap a Sonzogo cég - Leoncavallo kiadója - érdekeltségébe tartozó Il secolo napilap hírül is adta, hogy a Bajazzók hírneves szerzője új operáján, a La bohèmeken dolgozik. Nem sokkal később Puccini kiadójának cége a Corriera della sera hasábjain tárta a nagyvilág elé a tényt, hogy Puccini is operát komponáls Murger regénye alapján. 

Puccini darabja ma is egyike a legtöbbet játszott zenés színpadi műveknek, addig Leoncavallo bohémjei pár évtized alatt szinte teljesen eltűntek a színpadokról. Ebben a zene drámai ereje melelt bizonyára az is nagy szerepet játszott, hogy míg Puccini Mimi és Rodolfo szerelmi történeténk dramaturgiailag feszes és jól átgondolt epizódját vitte színpadra, addig Leoncavallo alkotásnak cselekménye sokkal szerteágazóbb, kevésbbé homogén. Az első két felvonásban elsősorban a művészek néllülözéstől sem mentes, ugyanakkor felhőtlen és vidám élete kapta a főszerepet s a szerelmi szálra igazán csak harmadik felvonásban kerül előtérbe, méghozzá Marcello és Musette se veled, se nélküled viszonyának bemutatása révén. Ez a törés a partitúra zenei szövetében is érezhető nyomott hagyott, hiszen még az első két felvonás egy közepesen jól sikerült vígoperának is beillene, addig a harmadik felvonástól az érzelmesebb dallamok kerülnek előtérbe, s ihletettebb, magával ragadóbb drámai sodrású muzsikát kapunk. 

Leoncavallo fantáziáját a vidámabb, a zártszámokat háttérbe szorító, veszekedős, táncos, pergőbb részek nem igazán ragadták meg. A komponista igyekezett ugyan szellemmes zenei paródiákkal is élni - többek között egy jól sikerült Rossini-kantátaparódiát, illetve a Hugenották dallamainak parafrázisszerű megidézését is beépítette a második felvonásba - de a zenei anyag túlságosan heterogénre sikeredett s egy-egy jól eltalált, slágergyanús számot többször is üres-járatszerű részek előztek meg. Ugyanakkor a harmadik és negyedik felvonásban ráismerhettünk a Bajazzók szerzőjének drámai izzást sem nélkülöző stílusára. 

Kétségtelen azonban, hogy az énekesek számára nem hálátlan darab Leoncavallo Bohémélete, hiszen számos lehetőséget biztosít számukra tehetségük megcsillogtatására. A főbb szerepeket éneklők mindegyike kapott mutatósabb szólószámot, illetve az egyes jelenetekben a mellékszereplőknek is van lehetőségük jó karakteralakításokra. Balczó Péter élt is a lehetőséggel és A nyugat lánya után ismét remekbeszabott szerepformálásokkal örvendeztetett meg bennünket Gaudenzio és Durand szólamait  életszerűen, jó színészi készségekkel, élvezetes vokális teljesítménnyel keltette életre. Szintén nagyon jól eltalált alakítást nyújtot Haja Zsolt Rodolfóként szép, telt bariton hangon énekelve a költő szerepét. Barbemuchet Kiss András szólaltatta jó színpadi kiállással, nagyon intelligensen bánva hangjával. Figyelemre méltó alakítás volt Erdős Attila Colline-ja és vikomtja. Szegedi Csaba Schaunard-t figuráját sokkal hitelesebben keltette életre mint nem is olyan rég A nyugat lánya sherifjét. Alakításából csak úgy áradt a frisseség, a humor, miközben nem esett át a ló túlsó oldalára sem és nem kezdett el ripacskodni. A Rossinit parodizáló részt is hangját ízlésesen karikírozva énekelte.  

A férfi énekesek közül azonba a legnagyobb elismerés László Boldizsárt illeti, aki Marcellót interpretálta nagy színházi rutinnal, érzelmi árnyalatokban gadzagon. Mind a humorosabb, mind a líraibb részeket a tőle megszokott profizmussal oldotta meg, miközben koncertszerű keretek között is már-már teljesértékűnek ható alakítással keltette éltere szólamát. Ebben ideális partenernek bizonyult számára a Musettét megformáló Szántó Andrea, aki nemcsak drámai szopránként, hanem komikaként is szépen helytállt. A művésznő energikus alakítása igázán jól érvényesülhetett volna egy szcenírozott előadás keretei között, de így is szép zenei élményt nyújtott a hallgatóságnak. Horti Lilla nagy beleéléssel énekelte Mimi, túlnyomórészt kellemesen könnyed szólamát, s kicsit lehetett is volna árnyaltabb szerepformálása, az opera zárójelenetében sikerült megrendítően előadnia a fiatal nő halálát. Kálnay Zsófia Eufémiaként halványabb teljesítményt nyújtott a szokásosnál. 

Az énekkar egyenletesen magas színvonalon keltette szólaltatta meg a kórusrészleteket, Fabrizio Maria Carminati irányításával pedig a zenekar igazán fegyelmezetten, színekben gazdagon játszott, néha azonban a humorosabb jelenetek szólhattak volna kicsit több sziporkával, de a drámaibb részekre igazán nem lehetett semmi panaszunk.

Tény, hogy Bohélméletével Leoncavallo nem tudott akkora sikerre szert tenni, mint Puccini és az is, hogy ezt követően egyre jobban elpártolt tőle a szerencse és egyre kevésbé aratott sikereke zenés színpadi műveivel. De a Bohémélet még így is szép siker sorozatot tudhatott magáének többek között a Magyar Királyi Operaházban is, ahol Puccini darabjának bemutatása előtt ahol több, mint harminc előadást élt meg. Megfelelő énekesekkel, jól rendezésben néhány évig mindenképpen műsoron tartható, kellemes esti szórakozást nyújtó darab.