Az álarcosbál  Verdi életművének sok vitát kiváltó alkotásai közé tartozik. Mind a librettó nyelvezetét, mind cselekményalakítását, dramaturgiáját számtalan kritika érte a darab ősbemutatója óta. Az újabb kori bemutatók ragaszkodnak hozzá, hogy a szövegkönyv eredeti változata szerinti a történet III. Gusztáv svéd királyról szóljon, holott ennek nincs különösebb jelentősége, hiszen a főszereplő tragédiájának csak hátterét adja a 18. századi Svédország, ugyanis az összeesküvés szál kifejtetlen marad, a magánéleti tragédia nem fonódik szorosan össze a politikai történésekkel. A főszereplő tragédiája lélektani síkon bontakozik ki s Gusztáv tragikus vétsége könnyelműsége, amely éles  - a zene által is érzékeltetett – kontrasztot alkot a külvilág egy részének iránta tanúsított fenyegetésével. Aki tehát a politikai intrika felől közelít a műhöz könnyen vakvágányra futhat és elmehet a történet lényege mellett.

A Hovanscsina új verziójának sikeres koncertszerű bemutatója után az orosz operairodalom egy másik ritkaságával is megismerkedhettünk az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából: április 20-án Csajkovszkij Jolántájának a dallamai csendültek fel szintén koncertszerű előadás keretei között a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.  Az Anyegin és a Pikk dáma szerzőjének egyfelvonásos, de közel két óra hosszú, utolsó operáját még nem mutatta be magyar operatársulat, de vendégelőadások alkalmával néhányszor már a magyar közönség is találkozhatott a művel, s pár évvel ezelőtt a darab New York-i bemutatóját élő közvetítésben is megtekinthettük a Fesztivál Színházban. Hosszú évtizedek után most ismét külföldi előadók szólaltatták meg élőben az orosz operairodalom eme gyöngyszemét a magyar fővárosban.

Jules Massenet színpadi művei közül egyedül a Manon tudott hosszabb időre gyökeret verni a magyar operaszínpadon. Az meglehetősen kései, 1905-ös pesti bemutatót követően kisebb-nagyobb megszakításokkal, de egészen az 1940-es évek elejéig repertoáron maradt, ám azóta nem került ismét színpadra a fővárosban, pedig énekesek éppenséggel akadtok volna a háborút követő évtizedekben is, akikkel sikerre lehetett volna vinni a darabot. Persze Puccini Manon Lescaut-jával minden bizonnyal nem tudta volna hosszabb távra felvenni a versenyt, s az Operaház vezetősége emiatt sem érezhette szükségét egy másik Manon történet felújításának. Massenet egyébként se volt különösebben népszerű Pesten – másik főművét, a Werthert is,  csak majd évszázados késéssel mutatták be nálunk, a Manont pedig évtizedes szünet után, az 1970-es évek elején a Szegedi Nemzeti Színházban hallhatta ismét a magyar közönség. Majd ötven év után most ismét egy vidéki magyar operatársulat szólalta meg a Manon lírai dallamait kis hazánkban.

Vannak operák, amelyeknek helye a repertoárban megkérdeőjelezhetetlen s amelyeket vétek levenni a műsorról, ha rendelkezésre állnak megfelelő énekesek az előadásukhoz. Donizetti Lammermoori Luciája ilyen örökzöld klasszikus, s valahogy a Magyar Állami Operaház mindig szerencsés helyzetben volt, hiszen a második világháború után gyakorlatilag folyamatosan akadtak hazai énekesnők a címszerepre s olykor még olyan tenorok is, mint Réti József. Sajnos azonban hiába volt egy Ágay Karolánk vagy Szűcs Mártánk, a magyar opera színpadot nem igazán érintették meg a bel canto operák újrafelfedezésére irányuló trendek s Donizetti számos tragikus operajából a Lucia mellett mindössze a Boleyn Anna mutatkozhatott be az Operában a pesti közönségnek a második világháborút követő időszak során. Három évvel ezelőtt a Lucia is hosszabb, tizenhárom évnyi szünet után tért vissza az Erkel Színházba nemcsak rendezés, hanem zenei tekintetben is új köntösben, hiszen Donizetti erdeti hangszerelési megoldásaival, a világ színpadokon meggyökeresedett húzások nagyrészének elhagyásával, a Kocsár Balázs vezényelte premier a darab új arcát mutatta meg. 

A sevillai borbélyt leszámítva Rossini operái nem tartoznak az agyonjátszott darabok közé kis hazánkban, de az Ory grófját - annak ellenére, hogy a Magyar Állami Operház évtizedek óta nem tűzte műsora - több produkcióban is láthatta a magyar közönség. 2005-ben a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon az Auris Társulat mutatta be a darabot, 2010-ben a Szegedi Nemzeti Színházban vették elő a szoknyavadász grót történetét - amit a Tavaszi Fesztivál alkalmából a fővárosba is elhoztak - , pár évvel később a Kolozsvári Állami Magyar Opera előadásában láthattuk Rossini kései remekét az Erkel Színházban, most februárban pedig a Debreceni Csokonai Színház állította színpadra a művet. Operaritkaságról lévén szó felmerül a kérdés, hogy miért pont az Ory grófjával kísérleteznek - még határonúl is - a magyar operatársulatok? Kézenfekvőnek tűnne magyarázatnak, hogy ez a Rossini-opera kevésbé állítja nagy feladat elé az énekeseket, csakhogy ez nem igaz.