Jules Massenet színpadi művei közül egyedül a Manon tudott hosszabb időre gyökeret verni a magyar operaszínpadon. Az meglehetősen kései, 1905-ös pesti bemutatót követően kisebb-nagyobb megszakításokkal, de egészen az 1940-es évek elejéig repertoáron maradt, ám azóta nem került ismét színpadra a fővárosban, pedig énekesek éppenséggel akadtok volna a háborút követő évtizedekben is, akikkel sikerre lehetett volna vinni a darabot. Persze Puccini Manon Lescaut-jával minden bizonnyal nem tudta volna hosszabb távra felvenni a versenyt, s az Operaház vezetősége emiatt sem érezhette szükségét egy másik Manon történet felújításának. Massenet egyébként se volt különösebben népszerű Pesten – másik főművét, a Werthert is,  csak majd évszázados késéssel mutatták be nálunk, a Manont pedig évtizedes szünet után, az 1970-es évek elején a Szegedi Nemzeti Színházban hallhatta ismét a magyar közönség. Majd ötven év után most ismét egy vidéki magyar operatársulat szólalta meg a Manon lírai dallamait kis hazánkban.

A Pécsi Nemzeti Színházban Gulyás Dénesnek, aki egyben az intézmény zeneigazgatója is, több alkalommal is lehetősége adódott már operát rendezni. Korábban azonban nem volt alkalmam más rendezést is megtekinteni és egyetlen munka alapján nem kívánok messzebb menő következtetéseket levonni az egykori tenor operarendezői tevékenységéről, de jelen produkció megoldásait nem találtam eredetinek. A színpadon tulajdonképpen semmi más nem történik, mint aminek a szövegkönyv utasításai alapján történnie kell: a színpadra állítás nélkülözte a historizáló díszleteket és jelmezeket, de elmaradt a történet igazi átértelmezése is. Mindez egyáltalán nem lenne probléma, de akkor mi értelme volt a színház, a színházban megoldásnak, hogy a színpad közepe egy aréna-szerű, cirkuszi porond, a háttérben pedig a színház másának nézőtere bukkan fel?

Ha a zenekari bevezető alatt vetített kisfilm elmaradt volna, akkor adott lenne a közhelyszerű értelmezés: színház az egész világ s mindannyian szerepeket játszunk az életben. A rendezői koncepció azonban valami mást akarhatott kihozni az előadásból: Manon ezúttal egy művész, aki meghallgatásra érkezik a színházba s az előadás a művészek mindennapjait, próbáit mutatná be. Csakhogy a szövegkönyv valahogy ledobja magáról ezt a koncepciót s a díszletek éles kontrasztot alkotnak a színpadi történésekkel. A kortárs jelmezekkel, az énekesek színészi játékával nem volt különösebb problémám, de az a vizuális keret, amibe Gulyás Dénes foglalta a darabot nem hordozott mélyebb gondolatiságot, és nem éreztem jó átgondolt, ügyes aktuálizálásnak sem.

Szerencsére a zenei magvalósítást színvonalasra sikerül, a húzások következtében pedig már fél tízkor kinn voltunk az utcán s este tízkor már minden helyi lakos nyugovóra térhetett az esti opera előadás után. A rövidítések felpörgették az eseményeket és valószínűleg az énekesek dolgát is megkönnyítették. A főszereplők közül a Des Grieux lovagot megformáló Bergovecz Dávidot emelném ki, aki amellett, hogy szép hangszínű tenor hang birtokosa, végig különösebb erőlködés nélkül énekelte ki a magasabb hangokat, miközben igyekezett a figura apró lelki rezdüléseit vokálisan is érzékeltetni. Nemes-Horváth Orsolya Manonja csupa üde báj és fiatalság, de szerepformálása számomra kissé egyoldalúra sikeredett. Szólamát végig nehézségek nélkül adta elő, de dinamikailag nem igazán éreztem árnyaltan alakítást. Adós maradt a szép pianókkal, a zenében benne rejlő szentimentalizmus fület gyönyörködtetőbb visszaadásával. Ezenkívül olykor szopránját is sötétebbnek, súlyosabbnak éreztem, mit amit a kotta megkövetel

Guillot de de Morfontaine szerepében Győrfi István egyenesen lubickolt. Remekül hozta a piperkőc ficsúr figuráját. Szintén telitalálat volt B. Camino Manuel Des Grieux gróf szerepében. Nemcsak méltóságteljes színpadi megjelenése, de remek vokális teljesítménye is ideális gróffá tették. Major Attila éneklésén szintén van mit finomítani, mindenestre határozott színpadi megjelenése, jó színészi készséggel társult, ezenkívül hangi adottságai is ígéretesek.

Oberfrank Péter vezetésével a zenészek kiválóan szólaltatták meg a líraibb és harsányabb részleteket egyaránt, s az énekkar is szép teljesítményt nyújtott, ahogy a kisebb szerepekben helytállt énekesek is több, mint korrekt alakításokat tudhatnak magukénak.

Sajnos az általam megtekintett, április 13-i előadáson a nézőtér erősen foghíjas volt a földszinten s akadtak, akik a szünetben távoztak. Mindesetre ezt az estét még több előadás követte és az operaritkaságok s a francia opera szerelmesei nem lehetnek elég hálásak a Pécsi Nemzeti Színháznak, amiért színpadra vitte a Manont. Mivel idén elmarad - a 2013 óta az Erkel Színházban megrendezett - vidéki operatársulatok fesztiválja, így aki látni akarja az előadást, annak el kell utaznia a Mecsek hegység lábához, de úgy gondolom, hogy az előadás minden hibája ellenére is érdemes volt Pécsre utazni operát nézni.

Fotók: Mihály László

A képe forrása.