A nyugat lánya nem tartozik a gyakran játszott Pucinni opuszok közé, a 2018-as felújítása előtt az Erkel Színházban utoljára 1972-ben volt műsoron, pedig az 1910-es New York-i premiert követően másfélévnek sem kellett eltelnie, hogy a darab dallamai Budapesten is felcsendüljenek. 1912-ben - a korabeli beszámolók szerint - a közönség lelkesen, de a kritikusok fenntartásokkal fogadták a művet. Ennek okát abban kereshetjük, hogy A nyugat lányában a komponista szakít a korábbi dalműveire jellemző önálló áriákkal és duettekkel, a jellemeket illusztráló zenei aláfestésszel: a zenekari kíséret szerepét felértékelte, az énekszólamok dallamosságát "lefokozta". A partitúra tobzódik a hatalmas zenei freskókban, indián és népzenei dallamokat is felhasznál, s gyönyörűen ábrázolja a szerelem megváltó erejét, a bűnös lélek útját a megtisztulásig. Mindeközben pedig a libettóben jelenlévő érzelmességet - ellentétben a Pillangókisasszonnyal vagy Bohémélettel  -  a muzsika minimális szinten követi. A partitúra építkezése zenedrámai, s disszonáns hangzásaiban már-már a két világháború közötti modern irányzatokra mutat előre. Nincs tehát semmi meglepő benne, ha az 1910-es évek ítészei értetlenkedve fogadták a vadnyugati történetet feldolgozó darabot. Manapság azonban ritkán játszottságának oka már nem ebben, hanem igényes énekszólamaiban keresendő.

A címszerszereplő énekenivalója magasabb fekvésű, mint Puccini korábbi hősnőié, s jellemzése sem olyan homogén, mint Mimié vagy Cso-cso-száné. Minnie megszólalásai között lírai színezetű részletekkel éppúgy találkozunk, mind drámaibb hangvételűekkel, s a szerep megformálójának egyszerre kell hitelesen bemutatnia a szerelem után vágyakozó fiatal nő alakját és a vadnyugat erős kezű ladyjének figuráját, akinek határozott fellépése tiszteletet követel magának az aranyások durva világában. Hangyilkosnak titulált szólamától állítólag Wagnerrel és Richard Straussal sikeresen próbálkozó művésznők sora riadt már vissza. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egy biztos magasságokkal, jó színészi készségekkel rendelkező énekes számára Minnie hálás szerep, hiszen megformálója számára lehetőséget nyújt tehetsége legjavának megcsillogtatására. Nem kevésbé igényes az opera tenor és bariton szerepe sem, s mindezek mellé nem kevesebb, mint tizenöt férfi mellékszerepet kell kiosztania a színpadra állítóknak. Nincs tehát semmi csodálkozni való benne, hogy  értékes zenéje ellenére A nyugat lánya ritka vendég a világ dalszínházaiban. 

2018-ban nem is sikerült kielégítő szereposztásban színpadra állítani a darabot az egykori Köztársaság téren. Bátori Éva külföldön már korábban énekelte a címszerepet, de az Erkelben szopránja egyenetlenül szóltata azt meg, drámai kitörései nem sikerültek hatásosra, szerepformálása egysíkú volt, hangja olykor elveszett a  zenekari kíséret sűrűjében. Gaston Rivero Ramarrezt korrektül, végig erőteljes tenor hangon énekelte, míg Szegedi Csaba képtelen volt kellő súlyt és jelentőséget adni Rance seriffnek. Kedvenc Puccini operámról lévén szó, ezek után sem adtam fel a darab pesti előadásainak látogatását. 2019-ben némi reményt keltett bennem, hogy Rance szerepét Alexandru Agache kapta meg, igaz, Boncsér Gergely Ramarrezétől nem sok jót vártam, de a puding próbája az evés, így 2019 novemberében is jegyet váltottam az előadásra. Nem kellett volna: Agache nem tudta elvinni a hátán az estét, partnerei nem hatottak rá inspirálóan, s miután végig szenvedtem a korábbinál is színtelebbre sikerült első felvonást sietve távoztam a színházból. Boncsér a magasabb regiszterben sokszor elvékonyodó, lírai színezető tenorját katazstrofális választásnak éreztem a bandita szerepére, s Bátori Éva teljesítményét is haloványabbnak találtam a premierhez képest. Ráadásképpen a rossz zenei kivitelezés felnagyította a balul sikerült rendezés hibáit.

Ezt követően néhány évre a süllyesztőbe került az előadás, majd az Operaház 2022-es újranyitásakor ismét műsorra tűzték, immár az Ybl-palotban. Ezúttal Boross Csilla és László Boldizsár voltak Agache partnerei, s A nyugat lánya végre méltó szereposztásban, magával ragadó zenedrámaként szólalt meg Budapesten! Boross művésznő nagy energiákat mozgosítva énekelte végig az estét s technikailag gyakorlatilag kifogástalanul abszolválta Minnie szólamát. László Ramirezze eleinte kellőképpen ellenszenves volt, majd egyre esendőbb és emberibb arcát mutatta a figurának, s elérte, hogy odafigyeljünk rá, mert ezt az alakítást élvezetes volt hallgatni. Miután megfelelő partnereket kapott végre Agache is ki tudta hozni a maximumot a seriff szerepéből. Ez a tenor-szoprán-bariton hármas jó értelemben felrobbantotta az Opera színpadát 2022 nyárán. Ezek után nagyon sajnáltam, hogy a következő évadban az opusz ismét a süllyesztőbe került, szerencsére azonban csak csak két évad erejéig. 

Most áprilisban és májusban ugyanis ismét felhangzottak a Girl dallamai az Andrássy úton, s ezúttal Pier Giorgio Morandi személye volt a garancia rá, hogy jó kezekben lesz a darab zenei irányítása. Az olasz maestro kvalitásairól nem először győződhetett meg a magyar közönség, s ezúttal sem kellett csalódnunk benne, hiszen nagyrészt az ő érdeme volt, hogy Puccini muzsikája  drámai összetettségében szólalt meg, s a három főszereplő összehangolt művészi teljesítményével kiegészülve szuggesztív interpretációban hallhattuk a darabot. Már a zenekari bevezető dallamai elvarázsoltak, s az ezernyi színben pompázó zenekari kísérat szinte főszereplővé lépett elő.

A Minnie-t életre keltő Chiara Isotton egészen kivételes énekesnő: egyrészt nagyszerűen azonosult a figurával, árnyaltan formálta meg az első felvonás kemény és magabiztos, s a második felvonás szeretettre éhes, esendőbb nő alalját is, másrészt példaértékű egyenletességgel szólaltatta meg a kottát. A líraibb részleteket ugyanolyan fület gyönyörködtetően adta elő, mint a sötétebb hangszínt igénylő drámaibb jeleneteket. Hitelesen voltak érzelmi kitörései, s puszta megjelenése is a színpadon magára vonta tekintetünket. Szopránja minden regiszterben ugyanolyan energikusan, nagy érzelmi töltettel szólt, s a kifáradás legkisebb jele nélkül énekelte végig a három felvonást.

Ramarezként Nyári Zoltán hallhattuk, aki technikailag szintén olyan magától értetődő professzionalizmussal abszolválta szólamát, amire csak az igazán nagy énekesek képesek. Mivel szólama keltése nem kötötte le teljesen az energiáit, maradt ereje a részletező ábrázolómunkára. Nagyszerű frazeálásával, csodálatosan megszólatott magashangjaival, dinamikus szerepformálásával csodálatosan kiegészítette Isotton alakítását, s az első felvonás szerelmi kettőse szívhez szóló nagyszerűséggel szólalt meg.

A három főszerep közül Rance sheriffé a leghálátlanabb, mert egyetlen áriát se kap, de Agache enélkül  magával ragadó alakításra volt képes. Eleinte kellőképpen ellenszenves, gonosz figura volt, a törvény vaskeze, majd a kártyajelenetben megmutatatta emberibb vonásait, s már-már szánalmat éreztünk iránta, hiszen ő is megmentőjét látja Minnie-ben, s esendő emberré vedlik a haldokló lelkéért folytatott játszámbam. Ám miután veszít egyből visszanyeri nyerességét, s keserű lemondással kívánt jó éjszakát. 

A három énekes nagyszerű összjátéka, a szélesen hömpölygő dallamívek, a karmester által remek zenedramaturgiai ívekbe fogott felvonások igazi Puccini ünnepé változtatták A nyugat lánya előadását,  a második felvonás pedig talán még a legnagyobb művészekkel készült felvételeken se szólt ilyen átütőerővel izzó drámai szenvedéllyel. A tizenöt kisebb férfi szerepet alakító művész is kitett magáért, s mind az első, mind pedig a harmadik felvonásban szép, homogén hangzással szóltak az énekkari részletek. Külön szeretném kiemelni Káldi-Kiss Andrást, aki Jake Wallace dalának előadásakor nagyszerű muzikalitásról tett tanubizonyságot. Ebben az előadásban a rendezés egyszerre működni kezdett, s már a harmadik felvonsát se éreztem kínosan vontatottnak. Az előadás végén a közönség vastapssal jutalmazta az előadást, s mindezek után az előadás a következő évadban ismét nem lesz műsoron. Kár érte!

Fotó: Berecz Valter - Opera