Az újítás szelleme az opera mellett a balett repertoárt is elérte a Magyar Állami Operaházban, melynek eredményeképpen sor került a Csajkovszkij-balettek régi koreográfiájának és díszleteinek lecserélésére, valamint néhány, korábban nem játszott egész estés, cselekményes balett színrevitelére is. Sajnos azonban, ahogy az opera, úgy a balett premierek kapcsán is tapasztalhattuk, hogy az újnak és modernek titulált előadások nem feltétlenül képviselnek magasabb esztétikai értékeket, és eredményeznek nívósabb előadásokat, mint a tizenöt-húsz vagy akár negyven-ötven éve futó produkciók.

A hattyúk tava díszletei és jelmezei mutatósra sikerültek, azonban az új koreográfia hagyja elsikkadni a drámát, nem fordít kellő figyelmet a történet dramaturgiai ívének, a jellemeknek, a szereplők egymás közti viszonyainak kidolgozására. Az egész előadás inkább egymáshoz szorosabban nem kapcsolódó tánc-tételek sorozatának, mint igazi táncjátéknak a benyomását keltette. A diótörő Oláh Gusztáv ötleteit is felhasználó díszletei esztétikusak és látványosak, a karácsonyi hangulat megidézését is segítik, de a zajos és sokszor illúzióromboló díszletrendezési megoldások sokat elvesznek az előadás varázsából. Emellett az új koreográfia több esetben figyelmen kívül hagyja a zene közvetítette hangulatokat, jellem- és jelenetábrázolásokat. Egy korábbi írásomból ide citált gondolatot idézve Vaszilij Vajonen Csajkovszkij muzsikájából kiindulva építette fel a mesét. Ennek következtében zene és tánc precízen kidolgozott, ihletett összhangját teremtette meg, amelynek színpadra varázsolása a balett-társulat egészét hatalmas feladat elé állította. Wayne Eagling és Solymosi Tamás új verziója ezzel szemben nincs tekintettel arra sem, amikor a zene a diótörés hangját utánozza – Marika táncol a bábuval, de nem törnek vele diót. Ezenkívül a hókristálypalotában felvonultatott táncbemutató jelenetei revüízűek, az egerek és katonák harca esetlegesnek és kaotikusnak tűnik, a karácsonyi mulatság ábrázolása pedig minden bensőséges ihletettséget nélkülöz.

A víg özvegy balett változatával kapcsolatban két éve kifejtettem, hogy Roland Hynd az operett eredetileg is átlagos színvonalú cselekményét soványka történetté alakította át. Az előadás jelentős részét nem a történetet kibontakoztató táncok, hanem a látványos revüszerű táncjelenetek alkotják, amelyeknek nem tudtam egyéb jelentőséget tulajdonítani a közönség szórakoztatásán kívül. A balett koreográfiája ugyan a maga nemében ötletes és hálás feladat a táncosoknak, a közönségnek pedig  látványos szórakozást kínál, de hiányzik belőle az igazi intimitás és líraiság, holott A víg özvegyhez ez is hozzátartozna. A látványos, ám kissé giccses, olykor rikító színű díszletek és jelmezek hatásosan idézik fel a századforduló Párizsának hangulatát, de mélyebb benyomást nem tettek rám. Kidolgozottabbnak éreztem  Kenneth MacMillan Manon feldolgozását, ami hét jelenetben tárja elénk a címszereplő és Des Grieux lovag hányatott szerelmének történetét. A cselekményvezetés logikai döccenőit és hatásvadász fogásait jól ellensúlyozza a részletgazdag koreográfia. Az előadásnak van atmoszférája és a történetnek végig gondolt dramaturgiai íve. A Jules Massanet különböző műveiből összeállított muzsika líraisága és érzelemgazdagsága kiváló lehetőséget teremt a koreográfus számára, hogy az apró lelki rezdülésekre is érzékenyen vázolja fel a szereplők jellemrajzát. A zenei alapszövet egészét átszövő melankolikus dallamvilág már Manon és Des Grieux első találkozásakor sejteti a tragikus végkifejletet, ugyanakkor a komor történet filmszerűen pergő drámai jelenetei a humort és az iróniát sem nélkülözik. A Magyar Nemzeti Balett pedig igazán kitett magáért és olyan nagyfokú profizmussal keltette életre a darabot, ami élményszámba menő előadást eredményezett. 

Az Anyegin balett verzióját tizenkét évvel ezelőtt láttam és mivel annyira nem ragadott magával, ezért csak a premier után négy évvel ültem be Puskin verses-regényének megújított balett verziójára. A 2002-es magyarországi bemutató díszletei mutatósabbak voltak, a mostani produkció minimalista díszletei sajnos nem igazán adták vissza a történet hangulatát. Tatjána szobája nélkülözött minden intimitást, Larinék vidéki szalonjának berendezése nem sokban tért el Tatjana és Gremin otthonának enteriőrjétől. A realisztikus előadásban pedig kifejezetten csúnya és amatőr megoldás voltak az első felvonás kerti jelenetében a színpad két oldalán kiveszített fehér vásznak, valamint a színpad jobb oldalán a vásznak közé vezető lépcsősor. A nagy üres terek, valamint a realisztikus színpadi megjelenítést nem segítő világítástechnika sokat elvett a történet bensőséges,  lírai hangulatából. John Cranko koreográfiája igyekszik a tánceszközeivel visszaadni a szereplők részletesebb jellemrajzát, van végiggondolt dramaturgiai íve is a produkciónak, ugyanakkor a Csajkovszkij különböző műveiből összeállított zenei anyag különösebben nem fogott meg, ezenkívül nem éreztem úgy, hogy a zenekari kíséret minden esetben kielégítően segíti az atmoszféra teremtést, az előadás végén a katarzis elmaradt.

Az új bemutatók mellett szerencsére időről időre előveszi a Ház Seregi László jól ismert munkáit is. A Shakespeare évad alkalmából januárban és februárban a Rómeó és Júlia volt műsoron, most évad végén pedig a Makrancos Kata is látható. Mindkettőt hosszabb szünet után néztem újra és mindkét előadás megerősített benne, hogy a táncosok felkészültsége ellenére az újonnan bemutatott balettok koreográfiájának egyike sem veheti fel a versenyt Seregi László nagy fantáziával és hihetetlen profizmussal megalkotott táncjátékaival. A mesternél minden a helyén van, a táncosok legapróbb mozdulata is tökéletes összhangban van a zenével, a szereplők jelleme plasztikusan kidolgozott, a nagyobb szólótáncok és tömegjelenetek nem lógnak a levegőben, hanem megvan a helyük és a szerepük a drámában. Vannak giccsesebb és hatásvadász megoldásai is, de mindig a jó ízlés határain belül marad. A vulgárisabb részletek és karneváli forgatagot idéző jelenetek pedig egyáltalán nem idegenek Shakespeare-től, ily módon jól szolgálják a drámaíró világának megidézését. Emellett pedig a humor és az irónia mellett a bensőséges intimitás sem hiányzik a koreográfiákból. A színpadképek vizuálisan aprólékosan kidolgozottak, az előadásoknak nagyszerű hangulata, erős atmoszférája van. A több évtizedes díszletrendezési technika gördülékeny és zajmentes, a produkciók cselekményvezetése pedig gördülékeny. 

A Makrancos Kata - amellett ma is frissnek ható humorával, látványosan pergő cselekményével még mindig ugyanazt a hatást éri el és a közönség tombolt az idei sorozat első előadásának végén - felhívja a figyelmet Goldmark Károly méltatlanul mellőzött életművének szépségeire is. 2015-ben ünnepeltük a komponista halálának századik évfordulóját, amire legsikeresebb operájának, a Sába királynőjének a felújításával emlékezett meg az Operaház. Azonban sajnálatos módon a kötelező tisztelgés letudása után egyelőre nem mutatkozik komolyabb szándék a zeneszerző életművének újra felfedezésére. Pedig a Shakespeare évforduló alkalmából lehetőség lett volna Goldmark utolsó operájának, a Téli regének is az előadására - még ha csak egyetlen alkalommal, koncertszerűen is szólaltatták volna meg a darabot. Ezenkívül érdemes lenne a komponista második operáját, a nemrég cédén is kiadott Merlint is feltámasztani. A következő évadban azonban a Sába királynője is mindösszesen kétszer lesz látható. Pedig a Makrancos Kata zenei anyaga is bizonyítja, hogy Goldmark zenéje színvonalas, élvezhető muzsika.

Kétségtelen, hogy a színház nem múzeum és mindig a jelen emberének igényeit kell kiszolgálnia. Ennek következtében szükség van új bemutatókra, a régi produkciók lecserélésére. Ugyanakkor egy-egy jól sikerült előadás évtizedig sem avul és akár ötven év múlva is mainak érezhetjük azt. Ami pedig modern és új, az nem feltétlenül jobb és szerethetőbb a félévszázadosnál. Sajnos a Csajkovszkij balettok esetében az új bemutatók nem sikerült a legszínvonalasabban, ahogy az Anyegin és a A víg özvegy balett változata kapcsán sem éreztem úgy, hogy feltétlenül többször is meg kell néznem ezeket az előadásokat. Seregi László több évtizedes munkái azonban mindig nagy intellektuális élményt jelentenek számomra. Szerencsére a következő évadban ismét láthatjuk majd a mester Spartacus feldolgozását és a Csodálatos mandarint is az ő koreográfiájával tervezi felújítani az Opera. Mindez arra utal, hogy a Nemzeti Balett igazgatójaként Solymosi Tamás is fontosnak tartja a Seregi életmű ápolását.

Fotó: Nagy Attila, Pályi Zsófia