Ritkán fordul elő Budapesten, hogy egy operaritkaság, bemutatása után több, mint egy évvel is szép számú közönséget vonzzon az Erkel Színházban, pedig Az olasz Algírban idei sorozatának utolsó előadására gyakorlatilag megtelt a színház hatalmas nézőterének földszinti része s még a szünetben sem menekültek el tömegével a nézők. Egyszerű lenne ezt azzal elintézni, hogy a közönség szereti Rossinit, de ha megnézzük a második világháború után évtizedekben az Andrássy úton és a Köztársaság téren színpadra kerülő Rossini-operák előadásszámát, akkor ez korántsem tűnik olyan magától értetődőnek, hiszen az egy Sevillai borbély mellett csak a Hamupipőke ért el 100 fölötti előadásszámot. A komponista többi opusza (A török Itáliában, Ory grófja, Mózes, Alkalom szüli a tolvajt, Tell Vilmos) már kisebb szériákban, néhány évad erejéig futottak a Házban. Az talán nem feltétlenül igaz, hogy egyáltalán ne lettek volna énekesek ezekre a darabokra s idővel emiatt kellett levenni őket a műsorról - inkább az Opera vezetése dönthetett úgy, hogy a legjobb művészi erőket inkább máshová koncentrálná. Ennek a döntésnek pedig több oka is lehetett. Tény, hogy a Sevillai borbélyt leszámítva egyetlen Rossini-opera sem tudott hosszabb időre gyökeret verni a repertoárban, s ez nem feltétlenül magyar jelenség.

Pedig a mester más operáinak is megvannak a maguk értékei s ha rendelkezésre állnak megfelelő énekesek, akkor érdemes őket műsorra tűzni. Az olasz nő Algírban premierje pedig azt is bizonyította, hogy meg lehet nyerni velük a közönség tetszését is, csupán jó rendezésben és igényes zenei megvalósításban kell életre kelteni az olasz operairodalom eme remekeit. 

Szabó Máté színpadra állítása ezúttal is jól funkcionált, könnyed esti szórakozást nyújtott a tisztelt publikumnak, modern környezetbe helyezte a darabot, de nem terhelte meg azt mélyebb gondolatisággal, ugyanakkor finom utalásaival így is remekül sikerült érzékeltetnie a szereplők egymásközi viszonyrendszerét. Nem kaptunk kosztümös előadást, de semmi olyasmi sem történik a színpadon, ami különösebben idegen lenne a történet eredeti szellemiségétől. A látványos díszletekkel gördülékenyen megoldhatóak a jelenetváltások s egyetlen részletükben sem tűnnek amatőrnek - sajnos ilyennel is lehetett találkozni az elmúlt évadok operaházi bemutatói kapcsán (lásd a Sába királynője bizonyos megoldásait). A rendezés helyzetkomikumokat kiaknázó jelenetei ezúttal is működtek, az énekesek élvezték a komédiázást, az előadás ezen a február 8-i estén se ült le egy pillanatig sem. A körülöttem ülők reakcióiból pedig úgy tűnt, hogy a közönségnek nagyrészt tetszett, ami a színpadon történik.

Ami a zenei megvalósítást illeti sajnos voltak hiányosságai az estének. Többek ezúttal sem volt igazi Musztafánk. Palerdi András ugyanazokat az erényeket mutatta fel, mint két éve novemberben: színészileg jól helytállt a szerepben, de basszusa ezúttal is több esetben kevésnek bizonyult. olykor a zenekart se tudta áténekelni, súlyt és jelentőséget nem tudott adni a figurának, a mélyebb regiszterben pedig most sem szólt erőteljesen a hangja. Szépen megbirkózott az ékítményekkel, jól stílusismerettel énekelt, alakítása ért a bemutató óta, de korántsem éreztem ideálisnak a szerepben. A hadarási jelenetek se sikerültek kifogástalanra. 

Balga Gabriella Zulma után most Isabellaként mutatkozott be. Kétségtelenül szépen megoldotta a szerepet. Hajlékony szopránhangon, érzelemgazdagon énekelt, egy pillanatra se éreztem, hogy technikailag ki fog rajta szólama, de hangját kevés ehhez a szerephez, ezenkívül hiányzott belőle az igazi olaszos temperamentum, a sziporkázás is. Inkább a lírai részeket sikerült jól megoldani, hangja a mélyebb részekben olykor elveszett a zenekari hangzásban. Nem biztos, hogy Isabelle feltétlenül az ő szerepe.  

Vassilis Kavayas Lindoróként ezúttal is élvezetes alakítást nyújtott. Könnyed, szép lírai tenor hangon énekelt, s ha nem is kifejezten a bel canto operákra jellemző könnyedséggel, de kulturált énektechnikával oldotta meg a koloratúrákat, jól eltalált szerepformálással lehelve életet gyilkosan nehéz szólamába. 

Szemere Zita a rá jellemző érzékenységgel formálta meg a férje mellőzése miatt szenvedő Elvirát, Simon Krisztina Zulma alakítása is jól sikerült. Cseh Antal most is jól komédiázott Taddeao szerepében, s szebben formáltnak, kevésbé durvának éreztem éneklését. Dobák Attila szimpatikus énekes, aki szépen helyt állt Ali szerepében, de nem érzem hangilag teljesen kiforottnak. Az énekkar ezúttal is szép teljesítményt nyújtott, ám a zenekar játéka kicsit lomhára sikerült. 

Luciano Acocella tempói számomra lassúak voltak. A lírai részleteket szépen megoldotta, és kétségtelenül biztos kézzel vezette a zenekart, de hiányzott az igazi, olaszos temperatmentum a zenekar hangzásból is, ami rányomta a bélyegét az egész előadásra. Az énekesek minden igyekezete ellenére sem éreztem, hogy a produkció élénken pezsegne, sziprokázna. 

A közönség mindenestre ünnepelte az előadást, a jegyek többségét eladták a szériára, ami azt bizonyítja, hogy érdemes lenne még pár évadig tovább játszani a darabot. Kérdés, hogy van-e erre műsorpolitikai szándék, vagy az Olasz nő Algírban is csak egy tiszavirágéletű, egzotikus ritkaság marad a pesti operaszínpadon. 

 Fotók: Csibi Szilvia