Nacume Szószeki a Meidzsi-korszak egyik legkiemelkedőbb regényírója. Irodalomtörténeti jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy azt a rövid időszakot, amíg aktív író volt Szószeki-éveknek is nevezik a japán irodalomtörténészek. Szószeki – saját bevallása szerint – kevésbé kötődött országa irodalmi hagyományaihoz: nyugatias műveltségre tett szert, egyetemi diplomája megszerzését követően vidéki iskolákban lett angoltanár. Regényeinek finom líraisága, lassan csordogáló cselekménye, meditatív stílusa azonban jellegzetesen japán. Úgy tartják, hogy az ő munkássága révén gyökeresedett meg a japán irodalomban a realista regény. Első két szatirikus alkotását követően komor hangvételű könyveket írt, melyeknek hősei művelt középosztálybeli férfiak, akik valamilyen bűnt követnek el, esetleg őket árulja el egy hozzájuk közel álló személy, aminek hatásától nem tudnak szabadulni. Ezt követően bűntudatok és kiábrándultságuk elszigeteli őket a társadalomtól. A magyarul az 1960-as évek elején, az Európa kiadónál megjelent A kapu című kisregény témája is jó illeszkedik ebbe a sorba.

A főszereplő Szószuke kishivatalnok, feleségével O-Jonéval éli átlagos, monoton életét. Szerelmükért feláldozták a jólétet, a társadalmi megbecsülést, az ősi hagyományokat – a korabeli japán fogalmak szerint tehát mindent. A társadalom kirekesztettjeiként tengetik hétköznapjaikat, életük nem jut előre. Szószuke egy félbemaradt egzisztencia, afféle felesleges ember, aki többre is vihette volna, de tehetetlensége teljesen megakadályozza, hogy tovább lépjen múltján, cselekvésképtelenségre egy helyben toporgásra kényszeríti.

A kapu – akárcsak a Szumida – vékonyka kis kötet és cselekménye minden mozgalmasságot nélkülöz. Története nyár végén kezdődik s hangulata a tél közeledtével egyre komorabb, nyomasztóbb lesz. Ember és természet pedig teljes összhangban van: Szószeki válsága a tél közeledtével mélyül el. A felszín alatt egy meg nem nevezett bűn lappang, amit valószínűleg a házassága révén követtek el, s ami miatt a társadalom perifériájára kerültek. Sorsukat nehezíti, hogy gyermekük sem lehet, e téren minden próbálkozásuk zátonyra fut. Életük tovább lendülését Szószeki Pató Pálos, „hej ráérünk arra még”, jelleme sem segíti. Egy helyben toporognak a modern nagyvárossá váló Tokió külvárosának szürkeségében.

A címet ez esetben is szimbolikusan kell értelmezni, de a kapu a maga fizikai valóságában is megjelenik a regényben. Mikor múltjuk egy darabja ismét felszínre bukkan, Szószuke visszavonul egy buddhista kolostorba elmélkedni, hogy válaszokat keressen élete gondjaira. Belép tehát a tan kapuján a szenthelyre, ahol talán megtalálja a módját annak, hogy végre maga mögött hagyhassa a múltat és átléphessen egy boldogabb jövőbe. A kapu szimbolikusan az új életet,  a múlt magunk mögött hagyását, a reménytelen egyhangúságból a boldogságba való belépést is jelenti. Szószuke azonban képtelen átlépni a küszöböt: nincs ereje rá, talán jellemével is ellenkezik, vagy már csak egész egyszerűen olyan mértékben beletörődött sorsába, hogy végül megfutamodik: visszatér az egyszerű, szegényes hétköznapokba, s O-Jonével közös életük ugyanabban a mederben csordogál tovább, mint az elmúlt hat évben.

A házaspár kapcsolatát nagyon bensőségesen mutatja be Nacume, meghitt szeretetben élnek, amiben közre játszik, hogy beletörődtek „eljátszott életükbe”, s abba, hogy a közösen megkezdett utat semmi reményteljesebb kilátás „nem világítja meg számukra”. A társadalom taszította őket egymás karjaiba, a családjuktól elszakadva mindkettőjüknek a másik jelenti a világot. A reménytelenséget, a bosszúságokat, a múlt kísértéseit egyaránt beletörődéssel veszik tudomásul. Több mozzanata is van a történetnek, ami magában rejtené a drámaiságot: szerelem, karrierféltés, gyermektelenség, anyagi gondok, de a szereplők mindent olyan szenvtelenül vesznek tudomásul, hogy az igazi dráma el sem kezdődhet. Nincsenek igazi konfliktusok, nincs feszültség, nincs európai értelemben vett történet, helyette egy nagyszerű atmoszférájú, melankolikusan elégikus, csendes szemlélődést kapunk a kisemberek életéről: hallgat a felszín, de a színfalak mögött ott a kínzó gyötrődés.