Kazuo Ishiguro A napok romjai után írt fontosabb regényei viszonylag gyorsan, angol kiadásukat követően pár év múlva megjelentek magyar fordításban. Adódik tehát a kérdés, hogy miért kellett a magyar olvasóknak ilyen sokat várniuk a Vigasztalanokra – ami 1995-ben jött ki Nagy-Britanniában, de csak idén tavasszal jelent meg a Helikonnál magyar fordításban –, holott azt sokan az életmű csúcsának tartják? A válasz egyértelmű: mert ebben a vaskos kötetben nem a jól megszokott és könnyen olvasható, egyszerű és közérthető regénypoétikával és írói nyelvvel találkozhatunk. A történetet legfontosabb szervezőeleme az álom, főszereplője egy híres zongorista, színhelye egy kelet-közép-európai német kisváros, az események pedig minden bizonnyal a regény megjelenésének - megírásának idején, tehát az 1990-as évek középen történhetnek. Közhelyesnek hangozhat, de a Vigasztalanok egy igazi posztmodern regény. Ebből kifolyólag tévúton jár, aki a realizmust és a következetességet kéri számon rajta. Számomra a cselekmény alakítása nagyon hasonlított A burzsoázia diszkrét bája című filmhez, s miután az egészet egy szürreális álomnak fogtam fel, már nem zavartak a látszólagos logikai ellentmondások.

Ugyanakkor ha mindenképpen szeretnénk a hagyományos műfaji kategóriák valamelyikébe beszuszakolni a szöveget, leginkább művészregénynek titulálhatjuk. A lámpalázas zenész lázálmait vetítik ki a fejezetek: nem gyakorolt eleget, nem tudja a műsort, nem ellenőrizte a hangverseny helyszínét, vajon a szülei időben megérkeznek-e és jól érzik-e majd magukat a városban? Ám mind között a legnagyobb szorongást az okozza a főhős számára, hogy nem tud eleget tenni a városlakók elvárásainak. Megérkezése pillanatától érzi: nemcsak egy világhírű zongorista felejthetetlen koncertjét, hanem valami sokkal többet várnak a megjelenésétől. Valami olyasmit, ami által városuk végre kiemelkedhet a szürke, átlagos kelet-német kisvárosok tömegéből. Azt azonban senki sem konkretizálja ez pontosan hogyan is fog megtörténni.

A könyv felveti a kérdést, hogy mennyire várható el a művésztől, hogy beleássa magát egy közösség politikai ügyeibe, s ezeket felkarolva mennyire van lehetősége megváltoztatni az adott társadalom, nemzet, ország életét. A romantika idején még hittek a művészet társadalomformáló erejében, de vajon a 1990-as években, a rendszerváltozások utáni Kelet-Közép-Európa identitáskereső közegében is lehetséges megváltóként tekinteni a művészekre? Rydernek mindenesetre szembe kell néznie a dilemmával: mit tehetünk, ha mindenki akar tőlünk valamit, s mi úgy érezzük: nem mondhatunk nemet. Legalábbis főhősünk eleinte úgy érzi, hogy nem mondhat nemet, majd egy idő után megpróbálja saját, önző művészérdekeit előtérbe helyezni a közösség igényeivel szemben. Ám számításait minduntalan keresztülhúzza valami nem várt fejlemény.

Egyetértek azokkal, akik úgy gondolják: leginkább az álmok felől kell megközelíteni a regényt, mert ez esetben nem lesz zavaró, hogy nehezen tudunk hagyományos módon, racionálisan közelíteni a szöveghez. Nem lesz zavarbaejtő a városka labirintus-szerű felépítése, az egyes történetszálak széttartó és egymásnak ellentmondó volta, vagy hogy nem kapunk egyértelmű választ olyan egyszerűnek tűnő kérdésekre sem, minthogy kicsoda tulajdonképpen Borisz: Ryder fia vagy esetleg mégsem? Ezáltal szimbolikus – metaforikus értelmet adhatunk a folyton változó épületeknek, nem találjuk következetlenségnek, hogy egy ajtón be, majd ugyanazon kilépve nem ugyanaz a folyosó fogad bennünket, vagy hogy hosszú autóutak után ugyannak az épületnek a hátsó bejáratához érkezünk meg, ahonnan elindultunk. Magyarázatot nyer a sajátos időkezelés is, hogy olykor óráknak tűnik egy liftút, máskor meg igen gyorsan vált hajnalba az este.

Persze ettől még az olvasás nem feltétlenül lesz könnyebb. Egyrészt azért, mert mindezek frusztrálóként hathatnak, másrészt pedig a több esetben értelmetlenségbe fulladó párbeszédek fárasztóak lehetnek. Viszont ha – Harris A. Fairbanks interpretációját elfogadva – feltételezzük, hogy a főszereplő saját álomvilágában járva önmaga személyiségváltozásait, saját múltját és szorongásait vetíti ki azokra, akikkel találkozik, akkor hamar nyilvánvaló válik, hogy ezek a megoldások nem öncélúak. A szálloda igazgató szülei által nehéz helyzetbe hozott zongorista tehetség például tálcán kínálja azt az értelmezési lehetőséget, hogy Ryder életének egy szakaszát tükrözi vissza, ahogy a kommunikációs zavarok miatt működésképtelen kapcsolatok is tükröt tartanak a főszereplő elé. Az értelmetlen párbeszédek általában – és igen közhelyesen – is modern korunk kommunikációképtelenségét hivatottak megjeleníteni. A főhős múltjának emlék foszlányai folyamatosan fel-felbukkannak a történetben, s álmainak környezetére való kivetülése segítheti traumatikus élményei feldolgozását. Az álomból azonban a regény végén sem ébredünk fel – a lezárás a befejezetlenség és megoldástalanság érzetét kelti.

Lehetetlenség és nem is szükséges a szöveg mind elemét értelmezni és megmagyarázni. Bár a Vigasztalanok elsőre nagyon különbözik az életmű korábbi darabjaitól, megjelennek benne jellegzetesen "ishigurós" témák is. A kötetben nagy szerepet játszanak az emlékek és emlékezés – Ryder időről időre a prousti önkéntelen emlékezést megidézve alámerül múltja egy-egy epizódjába. A szereplők előtt felderengenek az elmulasztott lehetőségek terhei, illetve előkerül annak kérdése is, hogy múltunk miként határozhatja meg jelenünket és lendítheti tovább életutunkat a jövő felé. A múlt terhei kitörölhetetlenül gyötrik a kisváros lakóit, reménytelenségbe taszítva őket, s Ryder megjelenése aligha nyújthat vigaszt megrekedt életük sivárságában.