Richard Wagner operái elsőként kerültek a rendezői színház érdeklődési körébe és ma már általános jelenség elrugaszkodni a zeneszerző opusainak realista színpadra állításától. A történetek  dekonstruálása lehetőséget teremt a rendező számára, hogy  feltárja a darabok újfajta jelentés rétegeit és a  modern ember mítoszaiként értelmezze azokat. Kritikusok  rendszeresen számon is kérik az új rendezésektől az eredetiséget, a dráma új kontextusba helyezését. Azonban úgy gondolom, hogy egy ötletesen megvalósított, logikusan felépített és átgondolt tradicionálisabb rendezés is lehet mérföldkő egy darab előadástörténetében. Jó példa erre a Budapesti Wagner-napok három évvel ezelőtt bemutatott Nürnbergi mesterdalnokok előadása.

Félig szcenírozott produkcióról lévén szó felvetődik a kérdés, hogy szükséges volt-e  bármiféle szcenikai megvalósításra, hiszen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adottságai nem teszik lehetővé az illúziókeltő színpadra állítást. Kétségtelen, hogy Wagner zenéje önmagában is megtenné a kívánt hatást,  ugyanakkor többször leírtam már, hogy nem a szép, esztétikus díszletektől és jelmezektől lesz jó egy opera előadás. Egy hagyományos rendezés esetében a korhű díszletek és jelmezek megteremtik ugyan a vizuális illúziót, de önmagukban nem eredményeznek gördülékeny és jól működő előadásokat. Ha a rendező nem ügyel az énekesek színészi játékára, nincs megoldva a szereplők jellemének kidolgozása, az énekkar csak bevonul, majd mereven megáll és énekel, akkor nem kapunk egyebet kimerevített állóképeknél. Fodor Géza pont A nürnbergi mesterdalnokok 2006-os operaházi felújítása kapcsán vetette papírra, hogy a budapesti Mesterdalnokok-előadásokon évtizedeken át csak jelmezes énekeseket látott, de sohasem igazi polgárokat. Sajnos sokszor érezhettünk hasonlót az elmúlt évadok során az Operaház több premierjével és repertoár előadásával kapcsolatban is. Ennek tükrében Michael Schulz Mesterdalnokok rendezése minden felróható hiányossága  ellenére valami lényegesen magasabb esztétikai színvonalat képvisel, mint amihez az elmúlt évek operaházi Wagner-előadásai során hozzászokhattunk. Nélkülözi a dekoratív, illúziókeltő díszleteket és jelmezeket, de aprólékosan kidolgozza  a drámai szituációkat, nem ácsorog tanácstalanul egy énekes se a színpadon, mindennek és mindenkinek megvan a maga helye és szerepe az előadásban. Félig szcenírozása ellenére is sokkal teljesebb zenés színházi élményt nyújtott mint a Magyar Állami Operaház bármelyik, az elmúlt tíz évben látott Wagner-előadása. Ha innen közelítem meg a kérdést nem tudok elég hálás lenni a félig szcenírozásért. 

Dirk Becker díszletteit és  Renée Listerdal jelmezeit a lehetőségekhez képest is minamlista megoldásként lehet értékelni. A hatalmas, oltárképszerűen összecsukható, és kinyitható paravánokon a német késő középkori/kora újkori képzőművészet jeles alakjainak alkotásai jelennek meg (Dürer rézmetszetei, Mathias Grünewald egy oltárképe, Hieronymus Bosch Édenje, vagy a Nürnbergi krónika a város 16. századi látványképéről készült ábrázolása). A képek funkciója összetett: utalnak a történet idejére, helyszínére, illusztrálják az egyes jeleneteket és megidézik a németség azon kulturális hagyatékát, amelynek a dicsőítését zengi az opera zárójelenete. Sachs és társai egy olyan történelmi időszakban éltek a 16. század első felében,amely a nemzeti kultúrák megszületésének kezdetét jelentette. Ebben fontos szerepet játszott a reformáció: az anyanyelvű istentisztelet, a Biblia fordítások, a német irodalom és írásbeliség szélesebb rétegek számára elérhetővé válása. Wagner a Luther korabeli Német-római Birodalom idealizált ábrázolásával támogatta az egységes Német Császárság létrejöttének vágyát és hitet tett amellett, hogy a nemzetet elsősorban a kulturális összetartozás teremti meg.

A darabban megjelenő nacionalizmust ennek tükrében is lehet szemlélni és nem szükséges feltétlenül a nácizmushoz kapcsolni. Még akkor sem, ha a nácik egy szűk csoportja – élükön Adolf Hitlerrel – magukénak érezte Wagner életművét. A Harmadik Birodalomban a Mesterdalnokokat hivatalos rituáléként játszották a nürnbergi gyűlések alkalmával, de ettől még annak nincs sok köze a nácizmushoz eszmeiségéhez. Tény, hogy fellelhetők benne néhány helyen a német nemzeti büszkeség megnyilvánulásai, de ezeket a 19. század eszmetörténetének szemüvegén keresztül is lehetséges értelmezni és nem feltétlenül kell összemosni azokat a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt tevékenységével. Persze ezt a rendező gondolhatja másként is - ahogy Katharina Wagner is tette híres-hírhedt bayreuth-i Mesterdalnokok rendezésében: nála Beckmesser a pozitív hős, míg Sachs gyakorlatilag diktátorrá avanzsálódik -, de úgy gondolom, hogy ez az előadás egészének művészi értékéhez önmagában semmit sem tesz hozzá. A hangsúly számomra az átgondolt rendezői koncepción és a jól megvalósított énekes vezetésen, valamint az életszerűen kidolgozott jeleneteken van, ezekkel kapcsolatban pedig nem lehet okunk panaszra.

Schulz rendezése gondosan ügyelt rá, hogy a szereplők minden egyes érzelmi rezdülése kifejezést nyerjen az énekesek gesztusai, színészi alakítása révén. Komolyan vette, hogy Wagner zenedrámát írt, ízlésesen jelenítette meg a darabban rejlő humort is, és remek népünnepélyt varázsolt elénk a harmadik felvonás fináléjában. A Szent János napi ünnepi kavalkád bizonyos részletei – például a foci labdát rugdosó kisgyerekek vagy a menyasszony ruhát húzó férfi táncos, aki elkapja Éva csokrát – modern korunkra történő utalásokként is értelmezhetők, ezenkívül pedig jól oldották a zene már-már a végletekig fokozódó patetikusságát. Mindez a gondosan megkomponált színpadi akció három év után is eleven és életszerű volt, a legkisebb jelét sem mutatva a szétesettségnek.

A két előadáson az opera főszerepeiben nemzetközi szereplő gárdát hallhattunk, láthattunk. Walther von Stolzingot Daniel Kirch keltette életre nagy profizmussal, egyenletes színvonalon énekelve végig az estét. Sajnos azonban mind vokális kifejező készségét, mind színészi adottságait tekintve egy fokkal halványabb teljesítményt nyújtott énekes társainál. Hangszínét száraznak éreztem, a dallamok megformálását se oldotta meg olyan szépen, de énektechnikailag kifogástalanul teljesített. James Rutherford Hans Sach nehéz szólamát ezúttal is magas színvonalon abszolválta. Világosabb színezetű, erőteljes baritonjával a legkisebb megingás nélkül énekelte végig az előadást, miközben nagyon szerethető figurának mutatta a különc cipészmestert. Az idős, filozófikus mesterember alakját ugyan nem tudja még megjeleníteni a maga teljességében, de kulturált színpadi játékával, finoman kidolgozott szólamformálásával élvezetes és hiteles alakítást nyújtott. A Beckmessert megformáló Bo Skovhus nem egy hangfenomén, jellegtelen hangszínű baritonja nem nagy volumenű, de olyan életszerű színészi játékkal, magas fokú színpadi mozgáskultúrával alakította szerepét, ami bőven kárpótolt vokális hiányosságaiért. A kimértséget a nevetségességig fokozó hivatalnok típus alakját mindvégig nagy élvezettel, a szereppel történő teljes azonosulással formálta meg.

Anette Dasch is nagy fokú profeszionalitással, zeneileg szépen kidolgozva, magabiztos énektechnikával énekelte Évát, viszont nem tudta visszaadni a figura átszellemültségét. Hangilag és színpadi megjelenésében is egy fiatal, vonzó, érett nő benyomását keltette. Hiányzott szerepformálásából a tizenéves lány üde naivsága. A Pognert éneklő Bretz Gábor szokás szerint magabiztos színpadi jelenlétével, jó színészi teljesítményével hívta fel magára a figyelmet. Basszusa nem olyan mély és jelentőségteljes, mint amilyet a régebbi előadások alapján megszokhattunk a szerepben, de Rutherford és Skovhus baritonjai mellett nem volt zavaró. A Parsifalban nyújtott teljesítményét egysíkúnak éreztem, Pogner alakját azonban sikerült hitelesen és árnyaltan életre keltenie.

Norbert Ernst hanganyaga sokkal nemesebb, sem minthogy egyszerű karaktertenornak lehessen titulálni: szép, lírai színezetű Dávidja mívesen kidolgozott dinamikai árnyalataival az est egyik legjobb alakítása volt. Gudrun Pelker üzembiztosan alakította Magdaléna szerepét, miközben hitelesen jelenítette meg Dávid iránt táplált ambivalens érzéseit és jól alakította az Éva mellett szolgáló bizalmas, komorna típus figuráját is. Kothner szólamát Jürgen Flimm oldotta meg színvonalasan, kellő ellenszenvet kölcsönözve a figurának. A kisebb szólószerepekben fellépő művészek is szépen helytálltak és a Magyar Rádió Énekkara is kiváló teljesítményt nyújtott: az első felvonás nyitó koráljának áhítata éppúgy nagyszerű zenei élménnyel örvendeztetett meg bennünket, mint a második felvonás fináléjának kórus fúgája, vagy a Szent János napi ünnepi felvonulás és a záró jelenet végletekig fokozott ünnepélyessége. Fischer Ádám irányítása alatt pedig a MR Szimfonikusok is legjobb formáját mutatta nagyszerűen építve fel az egész előadás zenedrámai ívét, frissen és üdén jelenítve meg a darabban rejlő humort,  a nyitó korál átszellemültségét vagy a patetikus részek felemelő hangulatát.

Egy előadás sokféleképpen értékelhető és aki nagyon akar nyilván tud fanyalogni a Wagner-napok hagyományos Mesterdalnokokja miatt. Azonban ha képesek voltunk átadni magunknak a zene nagyszerű sodrásának és félre téve előítéleteinek, a mű - a nácizmus szemüvegén nézve visszatetsző - nacionalizmusáról, képesek vagyunk egy művészi hitvallásnak tekint az operát, akkor nagyszerű zenei és színházi élményben lehetett részünk június 26-án, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

fotó: Müpa – Posztós János