Amikor múlt év októberében lezajlott a Szegedi Nemzeti Színház új Bánk bán bemutatója szomorúan vettem tudomásul, hogy a Tisza parti városban sem hallhatjuk Melinda szerepében Kolonits Klárát, annál is inkább, mert aligha van ma énekesnő, aki Hollósy Kornélia emlékéhez méltóbban tudná megszólaltatni a nagyúr feleségének szólamát. Szerencsére azonban a színház márciusban újra elővette a darabot és felkérte a művésznőt, hogy két előadás erejéig énekelje el  a szerepet László Boldizsár Bánkja mellett. Gondolkozás nélkül jegyet váltottam a március 14-i előadásra, mert biztos voltam benne, hogy életem egyik legszebb Bánk bán előadásának lehetek majd szem- és fültanúja kedvenc alföldi városomban. Nem kellett csalódnom: az előadás minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy megfelelő zenei kivitelezés és rendezés mellett Erkel Ferenc operája ma is ugyanolyan hatásos eredeti formájában, mint 1861-es bemutatása idején. Mindössze tehetséges és intelligens énekesek kellenek, akik képesek hitelesen megszólaltatni a partitúrát. 

Galgóczy Judit rendezésével kapcsolatos korábbi kifogásaimat továbbra is fenntartom, de a vitatható megoldások ellenére is, jól sikerült színpadra állításnak tartom. Dramaturgiailag a darab legproblémásabb része az első felvonás, de szerencsére a produkció nem engedte, hogy megálljon a dráma: a rendezőnő igyekezett életszerű zsánerképekkel bemutatni a királyi udvart, kontextusba helyezni a tragédiát. A rendezés talán legnagyobb érdeme, hogy szembement a korábbi Bánk bán értelmezésekkel és megfosztotta a nemzeti pátosztól a darabot, ezáltal lehetővé téve az általános emberi tartalmak egyértelműbb kiemelését.

Annyi év után végre ismét van igazi címszereplője nemzeti operánknak László Boldizsár személyében. A tenorista igazi nagyúr a színpadon: a lírai és drámai részeket is szépen felépített szólamformálással, hibátlan énektechnikával szólalta meg. Nemcsak a szenvedő férjet, de a töprengő államférfit is hitelesen varázsolta elénk. Az első felvonás románcának lágy líraisága ugyanolyan magával ragadó volt, mint a szépen felépített nagyária - csodálatosan megfogott csúcshangokkal -, vagy a Melinda-Bánk kettős megrendítő hitvesi megbocsájtása, a közösen elsiratott szerelmi boldogság. Nemcsak vokális, hanem színészi teljesítmény tekintetében is a legnagyobb elődökhöz méltó Bánk alakítást láthattunk: a magánéleti csapások súlya alatt fokozatosan összeroppanó államférfi lelkivilágát nagy érzelmi telítettségű éneklése mellette minden sallangtól mentes gesztusokkal tárta elénk László Boldizsár. 

Hasonlóan nagyformátumú volt Kolonits Klára Melinda alakítása, aki sikeresen állította a dráma szolgálatába a Tisza-parti jelenet koloratúr-tűzijátékát. Az átdolgozás híveivel szemben én korábban is úgy gondoltam, hogy csak abban az esetben érződik végeláthatatlanul hosszúnak és unalmasnak az őrülési jelenet eredeti formája, ha a szerepben fellépő énekesnő nem rendelkezik megfelelő rutinnal és bejáratott énektechnikával a virtuóz ékítmények megszólaltatásához. Ez esetben ugyanis nem marad elég energiája a szólamformálásra, az éneklés érzelmi árnyaltságának kidolgozására. Kolonits azonban már 2010-ben is figyelemreméltó színvonalon énekelte el teljes terjedelmében a nagyúr feleségének szólamát. Az azóta eltelt években többször bebizonyította: számára nem ridegen csilingelő, üres frázisok a bel canto darabok gazdagon ékesített primadonna szerepei. Megrendítő volt a második felvonás áriája éppúgy, ahogy  ritka megható pillanat volt férjétől való búcsúzása is. A szó legnemesebb értelmében vett bel canto énekművészetet hallhattunk tőle ismét - ezzel megismételve nagyszerű Lucia alakításainak magasságait. Tökéletes énektechnika, a szereppel való maximálisa érzelmi azonosultság, hihetetlen gazdag vokális kifejezőképesség és hiteles színészi alakítás jellemezte legújabb Melinda interpretációját is. A Tisza-parti jelenet eredeti formáját pedig ilyen pszichológiai hitelességgel valószínűleg az átdolgozás óta nem adták elő.

Cseh Antal kiváló választás volt Biberach - az eredeti darabban jóval hosszabb - szerepére: igazi jágói cselszövőként járt-kelt a színpadon, erős színpadi jelenlétével, jó színészi alakításával ezúttal is sikerrel rehabilitálta a szerepet. Önmagamat ismételve kifogásolhatnám, hogy jelentős basszbaritonjához számomra nem társul megfelelő zenei megvalósítás, de ezúttal ez legyen a legkevesebb. Mindvégig biztos pontja volt az előadásnak és László Boldizsár Bánkja mellett sem jelentéktelenedett el a lézengő ritter figurája. Laczák Boglárka nem bizonyult ideális választásnak Gerturúd szerepére, mert bár minden mozdulata uralkodói és nagyszerűen hozta a gőgös királyné figuráját, sajnos hangilag még nem érett meg a szerepre. Kétségtelen, hogy sötétebb tónusú mezzója, tekintélyt parancsoló megjelenése egyszer ideálissá Gertrúddá tehetik, de egyenlőre nem éreztem éneklését kielégítőnek. Mindenesetre javára kell írnom, hogy nem forszírozott és a szólam minden hangját üzembiztosan megszólaltatta, 

Kelemen Zoltán ezúttal is nagy színházi rutinnal és tapasztalattal keltette éltre Tiborcot, ismét hitelesen adva hangot az elnyomott nép panaszának. Peturként most is Réti Attila lépett színpadra: jól eltalált színészi játéka ellenére ezúttal sem tudtam szemet hunyni afelett, hogy csak elénekelte, de egyáltalán nem formálta meg vokálisan szerepét, holott a hangnak és a színészi készségeknek is birtokában van. Az Ottóként színre lépő Balczó Pétert hallhattuk már sokkal jobb formában is énekelni. A magasabb hangok gyengén vagy sehogy sem szólaltak meg, olykor mintha vissza is fogta volna énekhangját, a Melindával énekelt jelenetből hiányzott a kellő tűz és szenvedély. Ajtorjay Tamás újfent méltóságteljes II. Endrét varázsolt elénk, azonban rendre adós maradt a szólam mélységeivel.

Az énekkar egyenletesebb teljesítményt nyújtott, mint az október 29. előadáson, a békétleneket megszólaltató férfi kar színvonalas éneklését pedig öröm volt hallgatni. Pál Tamás irányításával a zenekari kíséretet jól megválasztott tempók, hatásos drámai fokozások jellemezték, kis ideig tartott szünetekkel. A maestro nem sok időt engedélyezett a tapsnak, de úgy gondolom ennek a felvonások feszes dramaturgiai egységbe foglalása lehetett az oka. Mind a három rész szépen felépített drámai ívet írt le, az egymásután következő áriák és együttesek láncolatának szorosabb egymáshoz kapcsolása hatásosabb zenedramaturgiai egységbe foglalta az opera számait. 

Nem lehetünk eléggé hálásak a Szegedi Nemzeti Színháznak, valamint Pál Tamásnak és Kardos Gábornak, amiért megvalósították ezt a bemutatót, ezzel ismét bebizonyítva: érdemes lemenni Szegedre operát nézni. A március 14-i előadás után pedig egyre jobban sajnálom, hogy az Erkel Színház ősszel készülő Hugenották bemutatójában Kolonits Klára és László Boldizsár nem egy szereposztásban énekel majd, ahogy az is szomorú, hogy talán ismét hosszú évekre nélkülöznünk kell Erkel operájának eredeti formáját, hiszen mind Debrecenben, mind pedig Budapesten az átdolgozott verziót játsszák, ami szinte teljesen megfosztotta az operát Erkel verbunkossal beoltott nemzeti bel cantójának legfőbb jellegzetességeitől.