A francia grand opera hatalmas tablóiról volt híres: grandiózus kórusjelenetek, hosszú zenekari betétek, indulók, balettek, felvonulások és levonulások, miközben meganyi mellékszereplő tűnik fel és el, s a történet főszálát sokszor több mellékszál színesíti. Az események lassan csordogálnak előre, olykor öt-hat mellékszereplő recitatívójából bomlanak ki a történéseket előrelendítő események, miközben a szólószámok is meg-meg akasztják azt, hiszen sokszor még egy levelet se adnak át csak úgy, mindenféle ceremónia nélkül. Mindez nem kedvez eme dalművek színpadra állításának, hiszen modern korunk mozgalmassága unalmasnak, fárasztónak találhatja ezeket a megoldásokat. Fogyatkozott is a közönség az Erkel Színházban felvonásról felvonásra a januári Hugenottákon, ugyanakkor aki végig ülte valamelyik előadást, azok számára egyértelművé válhattak Meyerbeer darabjának értékei is.

Ha a közönséget próbára is teszi, az énekesek számára A hugenották egy rendíkvül hálás opera, hiszen majd minden, nagyobb szerepet éneklő művésznek lehetőséget teremt tehetsége legjavának megcsillogtatására. Ezzel a lehetőséggel - csak úgy, mint a múlt évad előadásai alkalmával - Kolonits Klára tudott élni a leginkább. Valois Margitot mindössze a második felvonásban láthatjuk hosszabb ideig a színpadon, de milyen varázslatos háromnegyedórát köszönhetünk ennek az egy felvonásnak! A művésznő szerepformálása csupa báj és könnyedség, kacér pajkosság, határozott uralkodói fellépés. Nemcsak a könnyedén pergő, csillogó-villogó, de mindvégig a dráma, a jellemábrázolás szolgálatába állíttot koloratúra-tűzijáték, a hang szépséges csengése nyűgöz le, hanem a szerepformálás hitelessége, finom árnyalatai is újra és újra elvarázsolják a hallgatóságot.

Ismét csupa báj és elevenség volt Balga Gabriella Urbain apródja is. Az énekesnő ezúttal is nagy stílusismerettel, kifogásltalan technikával és remek színészi készségekkel alakította szerepét. Valamivel haloványabb teljesítményt nyújtott Valentineként Létay Kiss Gabriella, de a bemutatóhoz képest jobbnak éreztem szerepformálását: szólama magasabb részeiben szopránja szárnyalt, a mélyebb hangokat is tisztán énekelte, de sajnos a középregiszterben még mindig nem szól tisztán hangja, ami számomra zavaróan tud hatni. Ugyanakkor elismerésre méltó, ahogy most is magáénak érzi és hitelesen jeleníti meg figurája szenvedéseit s az ötödik felvonásban alakítása már-már megrendítő szépségű.  

A férfi énekesek közül a legjobb alakítást ezúttal a Marcelt alakító finn énekes, Petri Lindroosnak köszönhetjük. Végre egy igazi dörgedelmes basszus hang alakította a szerepet, akinek a mélyebb regiszterben sem veszik el a hangja az éterben, s aki mindemellett kellőképpen határozott színpadi megejelnésével képes mind vokálisan, mind pedig színészileg kiválóan hozni a nyakas, megalkuvást nem tűrő, idős kálvinista figuráját. 

Boncsér Gergely alakítása sokat fejlődött  s az elmúlt évadhoz képest tisztábban, hajlékonyabb tenorhangon keltette életre Raoul szólamát. Ezúttal sem szabotálta el a magas hangokat, ugyanakkor érezhető volt, hogy tartalékol az est végére s egyes részletekben visszafogotnak éreztem alakítását. Azonban hangja ettől függetlenül is bizonyos részletekben kevésnek bizonyult, hiszem Boncsér egyelőre inkább egy szép hangszínű lírai tenor, mintsem egy biztos magaságokkal, szép hangszínnel rendelkező drámai tenor.

Sajnos nemzetközi tendencia, hogy a drámai és spinto tenorok azon képviselői, akik képesek lennének a Raoulhoz hasonló pokolian nehéz szólamok magasságait is szépen megoldani kihaló félben vannak, ezért jobbhíjján lírai tenorokkal énekeltettik ezt a szólamot. Boncsér elismerésre méltóan gördülékenyen oldotta meg szerepét, s ha el tudjuk feledni az egykori nagy énekeseket, akik többek között Rauolt is igazi drámai erővel keltették életre, akkor alakítása élvezetes is lehetett számunkra. 

Nevers grófjaként kellemes pillanatokkal ajándékozott meg bennünket Sándor Csaba, ahogy Cseh Antal Saint-Bris grófja is hatásos alakítás volt. A kisebb szerepeket éneklőt közül egyértelműen ki kell emelni a katolikus urakat megformáló énekeseket, akik nagyszerű összhangban, színvonalasan szólaltatták meg a pápista urak kiskórusát. Természetesen az énekkar is remek telejsítményt nyújtott a nagyszerű kórusjelenetekben, s különösen a harmadik felvonásban remekelt. 

Olivier von Dohnányi rutinosan vezette a zenészeket s talán ezúttal kevésbé szólt harsányan a zenekar, mint a premier idején, valamint ez alkalommal is egy, az énekesekkel valószínűleg jól együttműködő dirigenst ismerhettük meg benne, hiszen a tempók visszafogását most sem nagyon tudom mással, mint az énekesekre való tekintettel magyarázni. 

Szikora János rendezésének előnyei ma világosabban állnak előttem, mint másfél évvel ezelőtt. A színpadra állítás ugyanis hagyja élni a darabot, nem esik kétségbe, ha olykor megmerevedik a színpadkép: hagyja állni a tablószerű jelenteket, s valóban a hatás nem marad el, hisz a zene ereje nem hagyta unatkozni a publikomot és megteremti azt a színházi hatást is, amit régen a katarzis szóval illettünk, különösen igaz ez az ötödik felvonás végére, ahol a darabjaira hulló irgalom szó betűi temetik maguk alá az elvakult hatalomvágy áldozatait, mert a vallás csak formaság volt abban az őrült valóságban, amiben a 16. századi trónk harca zajlott Nyugat-Európa egyik legnagyobb királyságában. Prosper Mérimée regényében (ami alapján az opera librettója készült) a vallás csak külsőség a szereplők számára, a templom a társasélet színtere, ahová nem a vallási áhítatt, hanem a társasági élet miatt járnak a párizsi arisztokraták. Korábban botor módon elsiklottam afölött, hogy a katolikus fehérbe és a protestánsok feketébe öltöztetése egyetemesebb jelleget kölcsönöz a két tábor szembenállásának, s az utolsó jelenet öldöklésében már nem is olyan egyértelmű, hogy a feketék és a fehérek pontosan hová tartoznak, kik gyilkolnak kit, és pontosan miért. 

Kétségtelen, hogy a szövegkönyv dramaturgiája nem olyan feszes, s a húzások ellenére is vannak a (szünetekkel együtt) négy órás és három részes előadásnak üresjáratai, ám a historizáló jelmezek kidolgozottságának, az énekesek színvonalas teljesítményének, az eszköztelenségében is hatásos rendezésnek köszönhetően az előadás alatt egyáltalán nem unatkoztam. Sőt, az elmúlt évadhoz képest még izgalmasabbnak, kidolgozotabbnak éreztem a produkciót, ami kétségtelenül az elmúlt években megvalósított, évtizedek óta nem játszott darabok repertoárba visszaemelései között is az egyik legszínvonalasabbra sikerült előadást eredményezte.