A Hugenották Pesten

Giacomo Meyerbeer operáinak pesti előadástörténete 1836-ban kezdődött, ekkor mutatták be a Nemzeti Színházban a zeneszerző első nagy sikerű darabját, az Ördög Róbertet. Ezután azonban meglehetősen sokáig, egészen 1850-ig kellett várnia a főváros közönségnek a következő Meyerbeer-premierre. Ugyanakkor A próféta színrevitele, Anne Le Grange-zsal a főszerepben, igazi szenzáció lehetett. Két év múlva pedig sor került a legnagyobb népszerűségre szert tett Meyerbeer-opusz, a Hugenották bemutatására is. Ezt követően élénk sajtó érdeklődés mellett zajlott le az Észak csillaga és a Dinorah premiere, hogy aztán Meyerbeer poszthumusz színpadi művét, Az afrikai nőt, már fanyalogva fogadja a kritika egy része. A német anyanyelvű mester francia nyelven komponált operáinak pesti diadalmenete azonban ezzel nem ért véget: 1884-ben megnyitotta kapuit a Magyar Királyi Operaház és ezt követően a Nemzeti Színház után itt is gyors egymásutánban színpadra állították a mester mind a hat, szerte Európában nagy sikereket arató operáját. A francia nagyopera azonban fokozatosan veszített népszerűségéből és Meyerber-operái lassan eltűntek a dalszínházak repertoárjából. Egyedül a Hugenották állta az idő próbáját még egy ideig, de a huszadik század második felétől már ritka vendégnek számított a zenés színházakban, holott sokáig az operairodalom legtöbbet játszott darabja volt.

727px-meyerbeer_leshuguenots_decoractevscene2bis.jpg

A Szent Bertalan éji mészárlást operaszínpadon megjelenítő dalmű közelgő bemutatójáról először 1852 szeptemberében adott hírt a Pesti Napló. A sajtóorgánum örömmel konstatálta, hogy "a régóta várt dalmű végre-valahára felkerült a nemzet színpadára", majd október közepén arról adott hírt, hogy a "Hugenottákat szorgalmasan tanulják", a darabot a közönség "két-három hét múlva biztosan élvezheti". Október 26-án azonban ugyanitt azt olvashattak a pestiek, hogy "a próbák után ítélve" ugyan a várva várt bemutatóra már a héten sor kerülhetne, de sajnos a Bécsből rendelt jelmezek csak november 4-én érkeznek meg Pestre, így a premierre "leghamarabb jövő hét szombaton kerülhet sor". Végül november 6-án le is zajlott az előadás, amely mind a közönség, mind a kritikusok körében nagy sikert aratott.

1897-ben már a 200. előadásról ad hírt a Pesti Napló, tehát a darabot viszonylag gyakran adhatták. Az Ybl-palota történetének első huszonöt évében százhuszonháromszor hangzottak fel a Hugenották dallamai az épület falai között, azonban a darab népszerűségének csökkenését jelzi, hogy a 150. operaházi előadására huszonkét év múlva, 1931-ban került sor. Az újságcikkek és a fennmaradt, különböző orgánumokban közölt heti operaházi műsorismertetések alapján, a Hugenották nagyjából 1909-ig lehetett állandó jelleggel jelen a pesti operaszínpadon, majd ezután már ritkábban került előadásra. Ugyanakkor 1913-ben az akkori Népopera - a későbbi Erkel Színház- is műsorára tűzte a művet.

A Pesti Napló beszámolója szerint a bemutató félház előtt ment és "meglátszott, hogy csak a vendég", Miller William tenorista, kedvéért "vették repertoárba a művet", aki Raoul szerepével akart elbúcsúzni a pesti közönségtől. Ugyanakkor a grandiózus történelmi opera mind a Városi Színházban, mind pedig az Operaházban hosszabb-rövidebb időre részét képezte a repertoárnak egészen az 1930-as évek végéig. Az utolsó pesti Hugenották előadásra 1937-ben került sor. Az elmúlt nyolcvan évben nem volt műsoron Meyerbeer egykor nagysikerű és Európa szerte játszott operája. Igaz, a komponista  megítélése már saját korában se volt egyértelmű. Annak ellenére, hogy francia nyelven komponált színpadi műveivel sikert sikerre halmozott szakmai körökben meglehetősen vegyes fogadtatásra talált az általa képviselt zenestílus. 

uj_kep.bmp

Egy 1894-ben a Pesti Naplóban, a zeneszerző halálának harmincadik évfordulója kapcsán megjelent, Az olcsóbbá vált Meyerbeer című cikk névtelen szerzője a "teremtő lángész" jelzővel illeti a zeneszerzőt, mert "csak Isten kegyelméből való lángész írhatott olyan szépet, mint a Hugenották negyedik felvonása". A cikkíró ugyan látja Meyerbeer hibáit, de azzal menti, hogy ezek a hibák nemcsak benne rejlettek, hanem a korban is, amelyben élt.  Halála után harminc évvel pedig, miután a korszakban érvényes jogszabályok szerint lejártak a művek szerzői jogai, immár bárki kiadhatja a Hugenották zongorakivonatát, ami azt fogja eredményezni, hogy a mester "partitúráit fogják zongorázni mindenütt, ahol zongora van a világon, San Fransiscotól Banhakuláig". Ugyanakkor a két világháború között – bár a különböző újságok rádióműsor ajánlója szerint a darabot Németországban, Olaszországban és Franciaországban is több színház játssza és ezen előadások egy részét a magyar rádió is közvetítette - már megjelenek a Meyerbeer-t bíráló hangok is.

1922 májusában a Pesti Naplóban a Hugenották aktuális előadása kapcsán már arról olvashatunk, hogy a darab 1884-es operaházi premiere óta eltelt évtizedekben "győzött és közkincsünk lett Wagner, megszerettük Leoncavallót, Mascagnit, R. Strausst", vagyis "megváltozott a közönség hallása és ízlése", ennek következtében nagyszámban vannak, akik Meyerbeert hallgatva "bosszankodó unalmat", "nyílt nem tetszést" éreznek. Az újságíró szerint a közönség két részre szakadt: "egy része lelkesen tapsolt, másik része keményen szidta a felvonásközökben ezt az idejét múlt muzsikát".

A darab 1930-as újbóli műsorra tűzése kapcsán az Újság március 27-i számának recenzense szerint a "zene elavultságát ma már nem lehet tagadni", és minden operaháznak fontosabb feladatai is vannak, "minthogy ezt a beporosodott alkotást életre keltse". Az áriákat üresnek és unalmasnak titulálja, majd néhány bekezdéssel lejjebb, önmagának némileg ellentmondva, arról értekezik, miszerint Meyerbeer hatásos és nehéz énekszólamokat írt, és a "kitűnő énekes szerepek" miatt tagadhatatlan a mű zenetörténeti jelentősége, és bár se a rendezés nem sikerült jól a cikkíró szerint, se a szólisták nem énekeltek valami fényesen a repríz során, a közönség mégis "jóindulatúan fogadta" a premiert.

Egy évvel később az Újság egy másik névtelen szerzője – a június 7-én megjelent lapszámban – úgy véli, hogy az egykor oly népszerű, a francia nagyoperát képviselő alkotások jelentős része elavult az 1930-as évekre, mert "ami egykor lenyűgözte, most megmosolyogtatja a közönséget" és csak "azok maradtak műsoron, amelyek zenei értékükkel is megfogták a közönséget". Ezek közül a legértékesebbnek a Hugenottákat nevezi meg, ugyanakkor a mű előadásszámának fokozatos csökkenésével felhívja a figyelmet az egykor oly gyakran játszott opusz fokozatos kiszorulására az alaprepertoárból.

uj_kep.jpg

1935-ben Gajáry István – a szintén az Újság hasábjain, ez év január 26-án megjelent –, Radnai Miklós igazgatóságának tíz évét értékelő írásában már arról panaszkodik, hogy Meyerbeer darabjai évek óta nem képezik részét a Magyar Királyi Operaház repertoárjának, vagyis a Hugenották 1930-as felújítása nem lehetett hosszú életű. Tallián Tibor úgy fogalmazz a Budapesti Operaház 100 éve című monográfiában (214. o.), hogy az 1920–1944 közötti időszakban "leghatározottabban a Hugenottákat utasította el a modern közönség", vagyis az Opera vezetőségének minden igyekezete ellenére sem tudott a darab ismét hosszabb időre gyökeret verni a repertoárban.

Az egykor az egyik legnépszerűbb darabból ritkasággá avanzsáló Hugenották a reformáció kirobbanásának 500. évfordulója alkalmából tehát több emberöltő után tér vissza a magyar fővárosba, és ha Verdi vagy Puccini műveivel nem is ér fel Meyerbeer muzsikája, azért több jól sikerült részlettel találkozhatunk főművében, amiért érdemes lesz meghallgatni azt. Repertoár színesítésnek mindenképpen érdemes elővenni, hiszen a huszadik század második felében olyan nagy énekesek is repertoárjukba vették az opera saját hangfajuknak megfelelő szerepeit, mint Franco Corelli, Nicolai Gedda, vagy Joan Sutherland. A hazai előadásokon pedig olyan nagy énekesek működtek közre egykor, mint Hollósy Kornélia, Környei Béla, Sándor Erzsi, Székely Mihály vagy Svéd Sándor.