A magyar olvasó számára ifjúsági szerzővé degradált James Fenimore Cooper az amerikai irodalom első nagy hatású regényírója, akinek könyveiről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy nem a felnőtt olvasóknak szánta azokat, aligha. Pedig kis hazánkban – német mintákat követve – több, mint száz évig csak zanzásított, „finomított” kiadásokban voltak elérhetőek indián regényei. Ezzel pedig a kifinomult, értő olvasók, akik nem beszéltek idegen nyelveket, inkább vesztettek, mint nyertek. A 21. század második évtizedének végén azonban Az utolsó mohikán mindjárt két, teljes, szöveghű fordításban is elérhető vált az érdeklődők számára: Topál Judit 2017-ben, és Gy. Horvát László 2019-ben megjelent fordításában. Topál Judit munkájának kevésbé jutott el a szélesebb közönséghez – Gy Horvát nem is tudott róla és a Park Kiadó is, első teljes magyar fordításként reklámozta saját kiadványát.

Kétségtelen, hogy eredeti formájában Az utolsó mohikán történetét ma már egyáltalán nem érezzük pergőnek, a cselekmény több esetben túlbonyolított, jellemzései olykor zavarosak, túlságosan patetikus hangvétele pedig azt eredményezi, hogy a szereplők nem hétköznapi nyelven, hanem ünnepélyes szónoklatokban nyilvánulnak meg. Jelen sorok írója azonban mindig azt vallotta, hogy a nagy remekművek lényege nem steril tökéletességükben, hanem sodró lendületükben rejlik, ami magával ragad és beszippant. Ez pedig annak köszönhető, hogy minden hibájuk ellenére képesek az emberi dolgok mélyére hatolni és elevenjére tapintani. Az utolsó mohikánnal is ez a helyzet.

Cooper a romlatlan, ősi természetet mutatja meg – Réz Ádám a tájleírások nagy részét kihagyta vagy erősen lerövidítette átdolgozásában - , azt az Észak-Amerikát, amit még nem igázott le teljesen az európai civilizáció. A regény hosszan elnyúló tájleírásai Caspar David Friedrich képeihez hasonlóan lenyűgöző miszticizmusában mutatják be az őserdők rengetegjét, a tavakat, folyókat, barlangokat. Kevés olyan regényt olvastam, amiben ilyen erővel mutatkozik meg a romantika természetrajongása, ahogy az is jellegzetesen romantikus vonás, hogy a szereplők létállapota kivetül a tájra, s a realisztikus természeti leírások egyszerre metaforikus értelmet kapnak, hiszen az erkölcsi értékek és az emberi viselkedés alakítói lesznek. Az európaiak számára a természet akadály, amit le kell győzni, az indiánok a természetben jelenlévő istenséget látják, de a természet ad alkalmat az álnokságra és eltűnésre is.

Minden idők egyik leghíresebb indián regényében vad és brutális világ tárul elénk bestiális gyilkosságokkal, vadromantikus fordulatokkal, a gótikus irodalom jól bevált eszköztára tehát nem idegen Coopertől. Jó példa erre a brutalitásra, amikor a William-Henry erődből elvonuló briteket figyelő indiánok közül az egyik kegyetlenül meggyilkol egy csecsemőt, majd annak anyját is. Az bestiális brutalitás a főszereplőktől sem idegen: Chingachgook gondolkodás nélkül megskalpol egy francia őrszemet, Uncas ugyanezt teszi egy oneida felderítővel, akiről nem derül ki, hogy tényleg a franciák kéme volt. Sólyomszem gépiesen döfi bele kését – biztos, ami biztos alapon – a csatamezőn fekvő huronok hulláiba, mintha csak állatok tetemeit szurkálná. Ezek a jelenetek mind árnyalják azt a látszólagos romantikus megoldást, miszerint a szereplők egyértelműen jókra és rosszakra oszthatóak fel.

Itt jutunk el a regény mélyén megbúvó társadalomkritikáig, ugyanis Magua negatív személyisége és agressziója lényegében a fehér ember által megalázott őslakosok tehetetlen dühének és frusztrációjának megtestesítője az amerikai vadont civilizálni akaró gyarmatosítókkal szemben. Magua és az idős törzsfőnök, Tamenund látja a legtisztábban az angolok és franciák mohóságát, hogy az indián törzsek egymás ellen kijátszásával végromlásba taszítják az indián kultúrát. Maga a cím is egy lassan köddé váló, ősi civilizáció letűnésére utal. Uncas, a mohikánok népének utolsó sarja, míg Chingachgook utolsó túlélője. Mindketten jogosultak tehát az utolsó mohikán jelzőre. Uncas halála, a mohikánok eltűnése nosztalgiát kelt az olvasóban egy ősi, már-már mitikus hősi kor után. Ugyanez ez a nosztalgikus érzés jelenik meg a középkori lovagiasság iránt Walter Scott történelmi regényeiben.

Réz Ádám átdolgozása egyoldalúbbá tette a szereplők jellemét. Ez leginkább Sólyomszem esetében szembetűnő, aki már-már olyan politikai korrektséggel beszél a magyar ifjúságnak indián barátairól,ami alapvetően idegen Cooper látásmódjától, hiszen Sólyomszem az eredeti szövegben rendre hangsúlyozza, hogy az ő ereiben fehér vér folyik, ezért ő nem skalpol és nem gyűjt trófeákat. Nem állítja, hogy indián barátai alávalóbbak lennének nála, de hangsúlyozza az adottságok fajilag eltérő voltát – s eme szemlélettel kapcsolatban manapság sokan kiáltanak (nem teljesen alaptalanul) rasszizmust.

Ugyanakkor mielőtt fajgyűlölőnek bélyegezzük Coopert érdemes elgondolkozni rajta, hogy Uncas és Magua a természeti ember kétféleségét testesíti meg, s mutat rá, hogy az indiánok is csak emberek. Köztük is vannak jók és gonoszak: ördögi, vérszomjas bosszúállók és érzékeny, megbízható, ügyes harcosok. Magua agressziója pedig összetett és motivált – mint arra már fentebb is utaltam.

A 19. századi európai írókra nagy hatást gyakorolt Az utolsó mohikán – mintegy érzékenyítő olvasmányként döbbentette rá őket az indiánok jogfosztottságára és a gyarmatosítás árnyoldalaira. A Bőrharisnya történetek rámutattak, hogy a civilizáció nemcsak teremteni, hanem rombolni is képes. Egy megszületés előtt álló nemzet őskorába kalauzolnak ezek a történetek s tárják elénk milyen ellentmondásos és terhelt légkörben született meg az Amerikai Egyesült Államok. Reméljük egyszer a sorozat többi kötete is napvilágot lát magyarul eredeti, szöveghű fordításban.