Edo eltűnő fényei

Az Edo-korszakban Japán teljesen elzárkózott a külvilágtól, egyedül a Nagaszaki kikötőjébe beeresztett holland kereskedőkön keresztül tartotta a kapcsolatot a külvilággal. A császár uralma már 1185-től névlegessé vált. Az ország tényleges irányítói az 1470-es évek közepéig a sógunok voltak, majd az ország sok kisebb fejedelemségre esett szét, melyeknek fejei, a dajmók (feudális hadurak) állandó harcot vívtak egymással. 1475-tól a 17. század elejéig kaotikus állapotok uralkodtak a szigetországban, ennek a korszaknak vetett véget a Tokugavák rendszere a 17. század elején. A birodalom központjává Edót, azaz a mai Tokió városát tették meg, miközben a császári udvar továbbra is Kiotóban székelt. Bár maguk a japánok ma már nagyrészt negatívan tekintenek történelmük eme két és fél évszázadára, a Tokugava-korszakban hosszú időre beköszöntött a béke. A klán hatalmát aztán a 19. század második felében a gyarmatosító hatalmak fokozatos fenyegetése roppantotta meg s az amerikaiak által kikényszerített kereskedelmi nyitással egy új fejezet kezdődött Japán történelmében.

kafu-nagai-szumida_f6rf8sm9.jpg

Az 1868-ban trónra kerülő Meidzsi császár megérezte a változás szelét és támogatta azokat a reformokat, amelyek elindították a hagyománytisztelő országot az elnyugatiasodás s ezáltal tradícióitól való elszakadás útján. Ezek a folyamatok a második világháború után gyorsultak igazán fel, de már a Meidzsi-korszakban jelentkeztek, s magukkal hozták a japán művészetek átalakulását is. Az irodalomra különösen termékeny hatást gyakorolt a nyugati irányzatok és alkotók megismerése. Az értelmiségiek közül sokan mentek külföldi tanulmányútra és tettek szert nyugati műveltségre.

Eme hosszú felvezetőnek látszólag semmi köze a könyvismertetőhöz, de ha nincsenek meg a megfelelő kulturális ismereteink, nehezen tudjuk dekódolni és jobban megérteni az irodalmi szövegek finom utalásait, motívumait. A regényekben gyakori témaként jelent meg a hagyományos japán életmód eltűnésének szenvtelen dokumentálása. Nagai Kafú a Meidzsi-korszak utolsó nagy írói közé tartozott, aki még láthatta az eltűnő félben lévő hagyományos japán világot. Szumida című kisregénye 1909-ben jelent meg s tizenkét év távlatából, vagyis 1917-ben, így nyilatkozott róla:

„Az nem mondható el, hogy a Szumida meghatározott időszakhoz kötődnék, mindamellett, ahogyan ma látom a dolgot, alig hét-nyolc év elég volt ahhoz, hogy a regény színhelyei valamiféle letűnt, távoli világ maradványaivá csökevényesedjenek. Persze már abban az időben is nagy szeméttelep éktelenkedett a Szanja-csatorna torkolatánál, s egészen más volt az időközben kőfallal megerősített Mimeguri-gát is, mint amilyen a régi képeken; igaz, még nem rakták le a villamossíneket a Szendzsúban, és Imádóban sem volt még híd. Sőt, Maszaki Inari környékét, a vízparton magasodó lámpásokat és gránitkapukat sem árasztotta el a gyárak füstje, mint manapság."

Az iparosodás szükségszerűen átalakította a természetes és épített környezetet, s Tokió folyójának, a Szumidának az első világháború végére mutatott arculata már egészen más volt, mint a regény cselekményének időpontjában. A megfelelő történelmi ismeretek birtokában tehát olvashatjuk úgy ezt a kisregényt, mint egy egy eltűnt világ dokumentációját, amely pillanatképet készített a változás küszöbén álló Tokióról.

Aki izgalmas, fordulatokban gazdag cselekményre vágyik, annak nem ajánlom Nagai Kafú kisregényét, hiszen annak cselekményismertetője belefér egy kicsit hosszúra elnyújtott mondatba: Csókicsi reménytelenül szerelmes a vele nevelkedett O-Itóba, aki gésának áll, a fiú pedig egyfajta "felesleges emberként" tengeti az életét a régi japán eltűnő díszletei között. A történetnek nincs igazi cselekménye: hangulatok és érzelmek finom szőttese a szöveg, az eseményeket lírai betétek tucatjai szakítják meg. A könyv lázadás a modern Japán ellen, mert az menthetetlenül eltűnésre ítéli az Edo-korszakból azt is, ami szép volt benne.

A regény felfogható szerelmi történetnek, de a címe mégis egy folyó neve. A Szumida helyszín megjelölő: Tokió egykori történelmi negyedei, a régi Edo, a folyó partján voltak – ma már múlt időben, hiszen Tokió bombázásával nagyrészt végleg megsemmisültek a város régi épületei. A hagyományos zen szemlélet szerint az ember egy a természettel – ahogy Daisetz Suzuki írja: „Én vagyok a természet és a természet én vagyok. Nem csupán egymás része vagyunk, hanem a kettő alapvetően azonos”. A környezet radikális és önkényes megváltoztatása pedig egyet jelent azzal, hogy az ember elszakad a környezettéttől és nem képes többé "dialógust"folytatni vele – elidegenedik tőle. Valami hasonló történt Nagai Kafúval is, aki képtelen volt megírni regénye folytatását, mert olyan mértékben megváltozott annak színhelye a valóságban.

A Szumida főszereplője, Csókicsi szintén elidegenedett a környezetétől, mert nem követheti a vágyait – a hagyományokból csak az marad meg, ami megnyomorítja az életét és elzárja előle szerelmét. O-Ito gésaként találja meg önmagát, pedig talán többre is hivatott lenne, de engedve a szokásnak, ezt az egyszerűbb utat választotta. Kafu számára a modernizáció mindent kiirtott a régi Japánból, amiért rajongott és csupán azt tartotta meg belőle, amit az író megvetett. Legalábbis ez az érzés alakulhat ki az olvasóban, aki látja maga előtt a régi Edo a Szumidán átívelő hídjait, a gésa negyed épületeit, a régi lakóházakat, a még kimonóban járkáló embereket, de mindez már csupán egy eltűnő világ díszlete, ami mögött felsejlenek a modern Tokió nagyvárosi fényei.

A regényben tökéletes az összhang ember és természet között: a szerelemesek egy késő nyári estén búcsúznak a folyó hídján, majd ezt követően Csókicsi bolyongásainak hátteréül borongós őszi esték szolgálnak. Egy késő tavaszi estén, egy megkésett lehetőségként, felvillan a fiúban egy számára vonzó életforma – a színészet -, majd eső és szennyes ár kíséretében érkezik a megáradt folyó mindent elsöprő áradása, ami szükségszerűen hozza magával a tragédiát.

Aki nem ismeri a keleti irodalmak szerteágazó motívumrendszerét, nincsenek előzetes ismeretei a zen szemlélődésről, annak a Szumida csupán unalmas állóvíz, semmitmondó, de aki nyitott a meditatív szemlélődésre, az elmélkedésre annak különleges élményt ígér ez a kisregény, mert a japán irodalom és a film számára is, sohasem feltétlenül a cselekmény a fontos, hanem a mögöttes tartalmak a lírai elmélkedések, s mindeközben realisztikus képet fest a 20. század eleji Edo mindennapjairól a hétköznapok banalitásának bemutatását emelve magas művészi színvonalra.    

 

 

Címkék: japán irodalom