Két évvel a népek tavasza előtt különösen nagy hőfokon égtek a hazafias érzelmek lángjai Itáliában, hiszen Szent Péter trónusát az egységes Olaszország mellett hitet tevő IX. Pius pápa foglalta el. Értelmiségiek és egyszerű polgárok tömegei érezték elérkezettnek az időt a Habsburg rabiga lerázására s a független Olasz Királyság megalapítására. Ebben a felfokozott nacionalista hangulatban került sor a porából megéledett velencei Le Fenice Színházban  a Giuseppe Verdi utolsó hazafias operájáként számon tartott Attila premierjére.

Napóleon bukását követően a Lombard-velencei Királyság uralkodója a mindenkori Habsburg császár lett, tehát 1846-ben ugyanaz az a V. Ferdinánd volt az elnyomás megtestesítője és a olasz függetlenség gátja, akit magyar királyként is számon tartanak a krónikák. A velencei közönség az Attila tartalmáról feltehetőleg jól informálva ült be a darab ősbemutatójára 1846 március 17-én s nem kellett csalódnia: a nagy hun vezérről szóló dalmű az egységes Itália megalapításának eredetmítoszát kreálta meg számukra. Az Aquileia lerombolása után a város lakóit a mocsárba űző fejdelemben a „vivo tyrannyt” látták, s nem meglepő módon metaforikusan értelmezték a látottakat: Attila alakját a Habsburg uralkodóval azonosították.

Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy amikor a prológus végén Eziót  - a történelemi Flavius Aëtius, római hadvezért – életre keltő baritonista ajkait elhagyták a  „avrai tu l'universo, restil Italia a me!” (birtokold a világmindenséget, de Itáliát hagyd meg nekem) szavak a nézőtér tomboló helyeslésben tört ki s miután a fináléban leszúrták Attilát végleg elszabadultak az indulatok: a hatásos együttesektől és áriáktól felkorbácsolt közönség mámoros önkívületében törni-zúzni kezdett a színházban. Az elkövetkező napokban pedig a „avrai tu l'universo, restil Italia a me!” szállóigévé, a zsarnokság elleni tiltakozás jelszavává vált.

Verdi zenéjéből ugyanis „kihallatszik” – mint azt Tallián Tibor megjegyzi kiváló, a 2004-es debreceni előadásról a Muzsikában megjelent kritikájában -, hogy Ezio ajánlatával nem elárulta Itália népét, hanem elhatárolta Itáliát, mint földrajzi egységet a birodalom többi részétől s ezáltal új hazát „teremtett szenvedélyes kiáltásával” népe számára. Attila tragikus vétsége pedig az, hogy ezt nem ismeri fel: „kihívja maga ellen Istent”, meg akarja hódítani a világmindenséget, s bár Róma falai előtt megtorpan, de minden figyelmeztető jel ellenére is tovább halad a megkezdett úton, ami szükségszerűen vezet el bukásához. Tallián professzor szerint tehát Attila jellemében benne rejlik a tragikus nagyság, de az opera nem túl fényesre sikerült fináléja mégis megfosztja a nagyszabású bukástól. Metaforikusan értelmezve ugyanis Attila a Habsburg uralkodó „elnyomását” hivatott megtestesíteni, míg az őt ledöfő Odobellát könnyen azonosíthatta Itáliával, az olasz néppel a korabeli közönség. A hazafias tematika sematikus ábrázolásmódjának szolgálatában Verdinek nem állt szándékában megrendítő tragikus hősként láttatni Attilát: ha így tett volna a kívánt hatást, az egységes Itália gondolata iránti lelkesítést, kevésbé érte volna el, s pont ennek köszönhető, hogy Attila kultusz ide vagy oda: Magyarországon Verdi Attilája soha sem tudott igazán gyökeret verni a repertoárban.

A Nemzeti Színház vezetősége ugyan már 1846 nyarán utasítást adott, hogy szerezzék be az Attila partitúráját, de miután hozzájutottak a librettóhoz, letettek szándékukról s helyette a Nabucco partitúráját vásárolták meg. Indoklásnak csupán annyit írtak ügynöküknek, hogy az Attilát „fonák tartalma miatt” lehetetlen bemutatni. Ám 1852-ben mégis felcsendültek a nagy hun vezérről szóló opera dallamai a magyar fővárosban, csak éppen a Pesti Német Színházban: egy olasz társulat adta elő párszor, váltakozó sikerrel. A sajtó nem fogadta rosszul, de a fáma úgy szól, hogy a közönség létszáma előadásáról előadásra egyre csak apadt. A Nemzeti Színház mindezek ellenére végülis tárgyalásokat kezdett az olasz társulattal az Attila saját intézményükben történő előadásáról: a darab összesen kétszer került ekkor színre Pesten, Pándi Marianne szavaival élve: bágyadt visszhanggal.

Ezt követően egészen 1972-ig várnia kellett az olasz opera magyar szerelmeseinek, hogy székesfővárosukban élőben hallhassák az isten ostora mennydörgő áriáit. Azonban ekkor sem a Magyar Állami Operaházban szólaltak meg az Attila lelkesítő ritmusai, hanem a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, s az olaszoknak ezúttal is vitathatatlan érdemei voltak az öt előadásos széria sikerében. A bemutató zenei vezetője, az előadások karmestere Lamberto Gardelli, rendezője pedig Gian Carlo dél Monaco, aki a korabeli kritikák beszámolója alapján biztosra akart menni, ezért nagy hangsúlyt fektetve a látványra abszolút hagyományos módon állította színpadra a művet. A címszerepet a fiatal, nagy jövő előtt álló Gregor József énekelte, míg Odobellát a külföldön már akkor is szép sikereket arató Marton Éva formálta meg, Eziot pedig a kolozsvári Kónya Lajos keltette életre.

A darab fonák tartalma felett azonban a huszadik század második felében sem hunyhatott  szemet az igaz magyar nemzeti öntudat, hiszen Attila zsarnokként való beállítása, már az 1800- as években is – ismét Tallián professzor találó szavaival élve – nemzeti öntudatunk egyik  legerősebb pillérét rendítette meg s a huszadik századi színpadra állítók is botorságnak érezték  azt a történelmietlenséget, hogy a nagy hun uralkodó egy gyenge nő kezétől hulljon el. Az  kősziklára alapozott olasz-magyar kulturális kapcsolatokat persze ilyen csip-csup dolgok ekkor  sem rendítették meg s a Pesten vendégeskedő rendező szívesen tett gesztust magyar barátainak  s hagyta életben Attilát a Margitsziget hűs lombjai alatt, sőt, Gian Carlo dél Monaco még ennél  is tovább menve, Odobellát tette el láb alól a fináléban.  

Ha Verdi feltámadott s eljött volna közéjük, kétségbeesetten csóválta volna a fejét: a drága  Itáliáját megtestesítő nőalak holtan fekszik a színpadon, míg a zsarnok Habsburg uralmat  jelképező vezér diadalmasan áll hunjai között. Hiszen ki mástól követelhették volna Itáliát,  egész Itáliát a velenceiek 1846-ban, hanem a bécsi Burgban székelő V. Ferdinándtól?  Ugyanattól az V. Ferdinándtól, aki ellen a magyarok is utcai tömeg tüntetést rendeztek 1848  márciusában – persze, azért nálunk nem épültek barikádok és nem dörrentek el lövések Pest  utcáin, ellentétben Rómával vagy Milánóval, s a forradalomnak nevezett megmozdulás  egyetlen csepp vér kiontása nélkül vitte sikerre a nemzeti függetlenség ügyeit, ami sajnos az  olaszoknak 1848-ban nem sikerült. Mindezt azonban a magyarok nem ismerték fel az 1800-as  években és később sem, már mint, hogy a gyűlölt Habsburgot kell látni Attila alakjában.  

Álljanak itt ezzel kapcsolatban Tallián Tibor többször idézet cikkének szavai:  

„Talán a magyarok is disztingválhattak volna határozottabban, talán figyelhettek volna Aetius  (Ezio) tónusára, s megfontolás tárgyává tehették volna, vajon ki iránt kellene rokonszenvet  érezni nekik, akik Isten ostorát rég nem a kezükben tartják, hanem hátukon érzik csapásait?”  

Kroó György fel is tette a kérdést 1972-ben az Élet és Irodalomban megjelent kritikájában, hogy  vajon miért kellett a zene és a cselekmény egyértelmű konklóziúját az ellenkezőjére fordítani?  Majd így folytattatta: 

„Hiszen ez a rendezői guillotine az opera eszméjét végzi ki, és Verdi eredeti, egykori  közönségének érzéseit gyalázza meg. S mit nyer általa? Az égvilágon semmit. Legfeljebb  felemás, mert egyéb összefüggéseiben amúgy is kétes értékű történelmi hűséget. Vagy  gesztusnak szánta volna a hun—magyar közönség felé?”  

A Magyar Állami Operaház az Ybl-palotában vagy az Erkel Színházban azóta sem vitte színpadra a darabot, 1974-ben viszont a debreceni Csokonai  Színház repertoárjába emelte és "meglepő módon" a debreceni előadás is megkegyelmez Attila  életének. Kertész Gyula, a színház akkori igazgatója ezzel kapcsolatban a Hajdú-Bihari Napló  hasábjain megjelent írásban kifejtette, hogy mindez a mű logikájából következik. Attila erőszakos, durva hódító, de vele szemben Ezio kétszínű alak, akit Verdi semmiképpen sem  tarthatott eszményképének. Hogy akkor miért is kellett Attilának eredetileg végül meghalnia?  Erre nem tud kielégítő választ adni: Verdi következetlenségére és a szövegkönyvre hivatkozik,  ami sajnos olyan, amilyen, hiszen a sokadik Attiláról szóló operaként egy féle hagyományt  követ. Igen ám, de az igazán nagy komponistáknak szokásuk beleszólni librettistájuk  munkájába, s ezt Verdi is megtette, amikor szükségét látta, tehát ez az érvelés nem állja meg a  helyét.  

Az 1970-es éveket követően harminc évet kellett várnia a Pesti közönségnek, hogy a  debreceniek jóvoltából ismét élőben halhassa 2003 nyarán az Attilát a Margit-szigeten, majd  ezt követően tíz év múlva hallhattuk ismét élő előadásban a darabot a MÜPA-ban, majd ismét  közel tíz évnek kellett eltelnie, hogy Verdi hunjai visszatérjenek a magyar fővárosba. Verdi  rajongóknak tehát nem tanácsos kihagyni a jövő hét végi két előadást, mert ki tudja meddig kell  várnunk egy újabb találkozásra az Attilával.