Pietro Mascagnit egyoperás szerzőként tartják számon az operarajongók, pedig a Parasztbecsület után még tizennégy színpadi művet komponált, ám való igaz, hogy az e műfajban legelsőként megalkotott opusának népszerűségét egyikkel sem tudta felülmúlni. A Cavalleria rusticana meghozta a fiatal zeneszerző számára a világsikert és egyben be is árnyékolta más műveit. A Magyar Királyi Operaház a Parasztbecsület után még bemutatta a Fritz barátunkat, de ezt követően csak és kizárólag a Parasztbecsület szerepelt a szerzőtől a dalszínház repertoárján, ahogy a világ számos más operaházában is. Az operaritkaságok iránt érdeklődők, illetve a szakmabeliek körében azonban joggal merül fel a kérdés, hogy az életmű többi darabja valóban kivétel nélkül félresikerült fércmű, gyenge másodvonalbeli alkotás lenne, amely ma már nem tarthat számot a közönség érdeklődésére? Nos, engem a Josef Kajetán Tyl Színház 2019-es miskolci vendégjátéka ennek ellenkezőjéről győzött meg: az Iris a librettó minden hibája, a cselekmény statikussága ellenére is zeneileg értékes és operatörténetileg fontos alkotás. 

Az opera cselekménye röviden arról szól, hogy Osaka a gátlástalan kalandor nem tud ellenállni Iris romlatlan szépségének, ezért elrabolja őt vak apjától. A lány azonban visszautasítja a férfi közeledését, Kyoto ezért közszemlére teszi gésaházában és megalázza. Mikor apja megtudja, hogy lánya milyen sorsra jutott, azt hiszi, hogy önként lett prostituált, ezért megátkozza gyermekét. Iris mindenki által megalázva, kitaszítva végül öngyilkos lesz és a csatornába veti magát, majd halála után magához öleli őt a Nap.

A történet a mese és valóság, az álmok-látomások és a realitások határmezsgyéjén játszódik, telis-tele szimbólumokkal, rejtett utalásokkal. Mindezek nem könnyítik meg a mű befogadását, aminek muzsikája olykor már-már az impresszionizmusra jellemzően rendkívül hatásosan festi le a napfelkeltét, a hajnal érkezését, vagy a nap ragyogását. Az erősen lírai ihletésű zenei szövet színvonalas megszólaltatás esetében tehát igazán magával ragadó tud lenni, de kétségtelen, hogy a főszereplő elvont monológjai, az elmélkedő kórusrészletek, a színes hangszerelésű zenekari betétek egyfajta statikusságot kölcsönöznek a darabnak és húzások nélkül lehetetlenné teszik egy mozgalmas előadását létrehozását. A meglehetősen sovány cselekmény miatt  ugyanis Mascagni nagy hangsúlyt fektetett a belső, lelki folyamatok, hangulatok, napszakok ábrázolására és ennek következtében a cselekményt meditatív részletek sokasága szabdalja szét.  Az opera szövegkönyvét egyébként ugyanaz az a Luigi Illica írta, aki pár évvel később a Pillangókisasszony librettóját is papírra vetette. Az énekszólamok pedig nehéz feladat elé állítják az énekeseket. 

A Nemzeti Színház zenekari árka túl kicsinek bizonyult a cseh színház zenekara számára, ezért a zenészek a színpad hátsó részében foglaltak helyet. Számomra nagyon illúzióromboló volt, ahogy a jelmezben járkáló, kotta nélkül éneklő művészek a zenészeket előtt járkálva adták elő szólamaikat. A díszletből olykor csak részleteket kaptunk,hiszen a zenekar mellett nem fért volna még az is teljes egészében el a színpadon. Eme megoldások következtében olyan mértékben szűkült le az előadók mozgástere, hogy tulajdonképpen csak félig szkenírozot előadást, rendkívül statikus és lapos előadást kaptunk - persze az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ideális előadási körülmények között sincs könnyű dolga a rendezőnek, hiszen a mű bonyolult szimbólumrendszere, lapos cselekménye nem állítja egyszerű feladat elé a darab színpadra állítóját, ezért mivel nem láttam az előadást az eredeti helyszínen én nem kárhoztatom a rendezőt. 

Amellett azonban nem tudok elmenni szótlanul, hogy Tomáš Pilař rendezése képtelen volt színesebben megjeleníteni a Távol-Kelet mesés egzotikumát. Sajnos erre sem a jelmezek, sem pedig a mutatóba elhozott díszletelemek nem voltak alkalmasok. Az alapján, amit láthattunk Miskolcon a színpadra állítás nem törekedhetett másra a történet egyszerű elmesélésénél, ami még nem lenne baj, ha azt képes életszerűen és látványosan kivitelezni. A miskolci előadás alapján azonban azt a következtetést kellett levonnom, hogy ez talán pilseni színházban sem sikerült. 

A címszerepet életre keltő  Ivana Veberová sikeresen abszolválta szólamát, mindvégig igyekezet érzelmileg azonosulni szerepével, éneklése nem nélkülözte a pátoszt, a megható líraiságot sem. Az Osakát megszemélyesítő Paolo Lardizzone emlékeim szerint gyakran forszírozva tudta csak megfogni szólama magasságait, s tisztességes teljesítménynél többet nem tudott nyújtani ebben az énekest próbáló szerepben. Sokkal jobb benyomást tett rám Csaba Kotlár teljesítménye Kyoto szerepében. Nemcsak kitűnő szerepformálása ragadott magával, hanem szép színű, erőteljes baritonja, és árnyalt vokális produkciója is. Isis apjának szerepében üzembiztos alakítást nyújtott Jevhen Šokalo basszista, az énekkar pedig olykor egészen kiválóan keltette életre a hatalmas kórustablókat. A  Jiří Štrunc dirigálta zenekar felemás teljesítmény nyújtott.

Utólag visszatekintve az előadást nem mondanám kifejezettem emlékezetesnek, de nélküle nem fedeztem volna fel Mascagni minden hibája ellenére is különleges operáját. A tisztelt olvasónak talán nem adódik egyhamar lehetősége, hogy élőben hallhassa a darabot, de létezik belőle egy remek cd felvétel a fénykorában lévő Tokody Ilonával, Placido Domingóval, és Juans Ponsszal, amivel minden ritkaságok iránt érdeklődő opera rajongónak meg kellene ismerkednie. Tokody Irise felemelően magával ragadó, s ha Osakaként Domingo olykor meg is küzd a magasabb hangokkal, szenvedélyes szerepformálása ezúttal is telibe talál. Juan Pons Kyotója kellőképpen ellenszenves - cinikus és kegyetlen - Giuseppe Patané irányításával pedig a zenekar ezernyi színnel, patetikus líraisággal szól. A kórus részeket az énekkar rendkívül precízen, magad fokú profizmussal szólaltatja meg. Az Iris nem hibátlan remekmű, de az opera irodalom mindenképpen megismerésre méltó egzotikus ritkasága.