A sevillai borbélyt leszámítva Rossini operái nem tartoznak az agyonjátszott darabok közé kis hazánkban, de az Ory grófját - annak ellenére, hogy a Magyar Állami Operház évtizedek óta nem tűzte műsora - több produkcióban is láthatta a magyar közönség. 2005-ben a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon az Auris Társulat mutatta be a darabot, 2010-ben a Szegedi Nemzeti Színházban vették elő a szoknyavadász grót történetét - amit a Tavaszi Fesztivál alkalmából a fővárosba is elhoztak - , pár évvel később a Kolozsvári Állami Magyar Opera előadásában láthattuk Rossini kései remekét az Erkel Színházban, most februárban pedig a Debreceni Csokonai Színház állította színpadra a művet. Operaritkaságról lévén szó felmerül a kérdés, hogy miért pont az Ory grófjával kísérleteznek - még határonúl is - a magyar operatársulatok? Kézenfekvőnek tűnne magyarázatnak, hogy ez a Rossini-opera kevésbé állítja nagy feladat elé az énekeseket, csakhogy ez nem igaz. 

Ritkán fordul elő Budapesten, hogy egy operaritkaság, bemutatása után több, mint egy évvel is szép számú közönséget vonzzon az Erkel Színházban, pedig Az olasz Algírban idei sorozatának utolsó előadására gyakorlatilag megtelt a színház hatalmas nézőterének földszinti része s még a szünetben sem menekültek el tömegével a nézők. Egyszerű lenne ezt azzal elintézni, hogy a közönség szereti Rossinit, de ha megnézzük a második világháború után évtizedekben az Andrássy úton és a Köztársaság téren színpadra kerülő Rossini-operák előadásszámát, akkor ez korántsem tűnik olyan magától értetődőnek, hiszen az egy Sevillai borbély mellett csak a Hamupipőke ért el 100 fölötti előadásszámot. A komponista többi opusza (A török Itáliában, Ory grófja, Mózes, Alkalom szüli a tolvajt, Tell Vilmos) már kisebb szériákban, néhány évad erejéig futottak a Házban. Az talán nem feltétlenül igaz, hogy egyáltalán ne lettek volna énekesek ezekre a darabokra s idővel emiatt kellett levenni őket a műsorról - inkább az Opera vezetése dönthetett úgy, hogy a legjobb művészi erőket inkább máshová koncentrálná. Ennek a döntésnek pedig több oka is lehetett. Tény, hogy a Sevillai borbélyt leszámítva egyetlen Rossini-opera sem tudott hosszabb időre gyökeret verni a repertoárban, s ez nem feltétlenül magyar jelenség.

A francia grand opera hatalmas tablóiról volt híres: grandiózus kórusjelenetek, hosszú zenekari betétek, indulók, balettek, felvonulások és levonulások, miközben meganyi mellékszereplő tűnik fel és el, s a történet főszálát sokszor több mellékszál színesíti. Az események lassan csordogálnak előre, olykor öt-hat mellékszereplő recitatívójából bomlanak ki a történéseket előrelendítő események, miközben a szólószámok is meg-meg akasztják azt, hiszen sokszor még egy levelet se adnak át csak úgy, mindenféle ceremónia nélkül. Mindez nem kedvez eme dalművek színpadra állításának, hiszen modern korunk mozgalmassága unalmasnak, fárasztónak találhatja ezeket a megoldásokat. Fogyatkozott is a közönség az Erkel Színházban felvonásról felvonásra a januári Hugenottákon, ugyanakkor aki végig ülte valamelyik előadást, azok számára egyértelművé válhattak Meyerbeer darabjának értékei is.

Az 1800-as évek második felében, illetve az 1900-as évek elején tevékenykedő olasz operakomponisták jórészt egyoperás szerzőkként élnek a köztudatban: Giordano, Mascagni, Leoncavallo, Cilea, Ponchielli - olasz "kismesterek", akiknek mindössze egy-egy darabja színesíti a világ operaházainak repertoárját, ráadásul a Parasztbecsület - Bajazzók kivételével egyikük alkotása sem tekinthető gyakori vendégnek a dalszínházakban. Azonban az ő emlékezetük még úgyahogy él az átlag operalátogatók körében, míg velük szemben például Alfano, Catalani, Zandonai vagy Respighi zenés színpadi művei csak elvétve szólalnak meg élőelőadás keretei között napjainkban. Ezekre az alkotásokra fokozottan igaz, hogy azokat elsősorban a ritkaságok iránt fogékony zenei ínyencek ismerik s ha olykor történnek is kísérletek - mint nem is olyan régen Szegeden - hogy eme szerzők egy-egy darabját megmutassák a modern kor közönségének is, azok többnyire langyos sikerű, elszigetelt próbálkozások maradnak. Legalábbis kis hazánkban biztosan. Ilyen mutatványnak lehettek részesei akik ellátogattak december 17-én a II. János Pál pápa térre meghallgatni a Bajazzókról jól ismert szerző Bohéméletét. 

Vincenzo Bellini egykor egyike volt a legnépszerűbb operakomponistáknak, élete főműveként számon tartott Norma pedig sokak számára a zenei tragédia mintaképének számított, amivel Wagner szerint a zeneszerző a görög tragédia magaslataiba emelkedett. Bellini ebben a művében is hű maradt a bel canto hagyományokhoz, de szokatlanul nagy gondot fordított a zártszámok egységes jelenetekbe foglalására. Az áriák, a kórusrészletek, a kettősök zenekar kíséretes recitativókkal kapcsolódnak egymáshoz, ez a recitativikus stílus pedig szoros drámai egységbe foglalja az énekszámokat, s mintegy a dialogikus részletekből bontja ki a szólószámokat és az együtteseket. Ezzel a megoldással Bellini nagyszerű pszichológiai atmoszférát tudott teremteni, amely mai is izgalmassá és egyedülállóvá teszi ezt az operát.