A sevillai borbélyt leszámítva Rossini operái nem tartoznak az agyonjátszott darabok közé kis hazánkban, de az Ory grófját - annak ellenére, hogy a Magyar Állami Operház évtizedek óta nem tűzte műsora - több produkcióban is láthatta a magyar közönség. 2005-ben a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon az Auris Társulat mutatta be a darabot, 2010-ben a Szegedi Nemzeti Színházban vették elő a szoknyavadász grót történetét - amit a Tavaszi Fesztivál alkalmából a fővárosba is elhoztak - , pár évvel később a Kolozsvári Állami Magyar Opera előadásában láthattuk Rossini kései remekét az Erkel Színházban, most februárban pedig a Debreceni Csokonai Színház állította színpadra a művet. Operaritkaságról lévén szó felmerül a kérdés, hogy miért pont az Ory grófjával kísérleteznek - még határonúl is - a magyar operatársulatok? Kézenfekvőnek tűnne magyarázatnak, hogy ez a Rossini-opera kevésbé állítja nagy feladat elé az énekeseket, csakhogy ez nem igaz. 

A címszereplő magas hangfekvésű, a bel canto operák világában jártas, hajlékony, könnyed tenorhangot igényel. A szerepet megformáló művésznek nemcsak biztos magasságokkal kell rendelkezni, könnyedén kell megoldani az ékítményeket, hanem remekül kell komédiáznia is, vagy az előadás unalomba fullad. A kolozsváriak néhány évvel ezelőtti előadásának sajnos pont a címszerepet abszolváló tenor volt a leggyengébb láncszeme. A debreceni előadás esetében is elégedetlenségemet kell kifejeznem a grófot megformáló énekessel kapcsolatban.

Hanczár Györgyöt először Taminóként hallottam az Alföldi-rendezte Varázsfuvolában. Az ismeretlenségből érkező énekes kedvező benyomást tett rám, ahogy a három évvel ezelőtti szegedi Bánk bán Ottójaként is figyelemre méltó teljesítményt nyújtott. Most azonban úgy éreztem, hogy visszafogottan kelti életre szólamát, többször a zenekart is csak alig sikerült áténekelnie, az ékítményeket ugyan kulturáltan oldotta meg, a magasságokat is szépen megfogta, de nem brillírozott a szerepben. Színészi tehetsége most is megmutatkozott, azonban nem éreztem úgy, hogy vokálisan felnőtt volna a feladathoz, alakítását nem éreztem teljesen kiérleltnek.

A női főszerepet (Adèle grófnő) megformáló Brassói-Jőrös Andrea vokális telejsítménye jobban elnyerte tetszésemet, mindvégig magabiztosan uralta szólamát, jól alakítva a távoli Közel-Keleten harcoló férje álal magára hagyott nemeshölgy nem is annyira védtelen figuráját.

A gróf nevelőjeként Molnár Zsolt, Rimbaud szerepében Donkó Imre komédiázott remekül s nemcsak árnyaltan énekeltek, hanem érthetően is, miközben a hadaró jeleneteket is sikerült jól megoldaniuk. A két énekes élettel teli alakítása igazán üdítő szórakozás volt. Tőlük valamivel halványabb, korrekt teljesítményt nyújtott Isolier szerepében Ducza Nóra, s igazi jelenség volt a színpadon Ragonde-ként Bódi Marianna, aki ebben a kisebb szerepben is figyelemre méltó alakítást tudott nyújtani. Mind színészi alakítása, mind meg éneklése magas szintű professzionalizmusról tett tanubizonyságot. 

Az énekkar szépen megoldotta a kórusrészeket s Szabó Sipos Máté vezetésével a zenekar frissen és üdén keltette életre Rossini-zenéjét, s amit hiányoltam a budapesti Rossini előadáson, azt megkaptam Debrecenben: igazi, vígoperai hangulatot.

A rendezés a forgószínpaddal egyrészt zökkenőmentesen megoldotta a jelenetváltásokat, másrészt igazán mozgalmas előadást hozott létre, amiben gyakorlatilag minden a helyén volt. Somogyi Szilárd nem magyarázott bele mélyebb mondanivalót a történetbe, inkább szórakoztatni szeretett volna. Nem bízott semmit a véletlenre, feloldotta a szólószámok és együttesek statikusságát, ahogy az énekkari részek sem voltak megmerevített tablók - a színpadon minden pillanatban történt valami. Ugyanakkor a szereplők megnyilánulásai sokszor ellentétbe voltak azzal, amit énekeltek, ez különösen a grófnő gesztusairól mondható el. A rendezés szemmelltáhatólag a testi vágyakat helyezte a középpontba, s azt igyekezett megmutani, hogy bár végül átverik Ory grófját és kíséretét, de igazából az egyedül maradt asszonyok is vágynak a férfiak társaságára  élvezettel játszanak velük - legalábbis addig, amíg ez nem vet árnyékot tisztes feleség voltukra.

Mivel a történeben nincsenek igazi szerelmesek, így az igaz vígoperai sablonok egy része végül elmarad, de így is kellemes szórakozásban lehet része annak, aki megtekinti a Csokonai Színház Ory grófja előadását. S talán még a vájt fülűek számára se volt olyan zavaró, hogy francia helyett - merthogy Rossini francia megrendelésre komponálta művét s Párizsban volt az ősbemutatója - ezúttal ismét magyarul szólalt meg a darab. Szerencsére az énekesek artikulációja nagyrészt érthető volt, így feliratozás nélkül is mindenki tudta követni a történéseket.

Ha kisebb-nagyobb hibákra rá is lehet mutatni a produkció kapcsán, az vitathatatlan, hogy egyenletes, színvonalas előadás született, amivel Budapesten se fog szégyent vallani társulat, ha az előadást a Primavera fesztivál alkalmából felhozzák Budapestre.