A múlt hónapban egy világhírű szoprán énekesnő, az operavilág igazi sztárja látogatott el Budapestre, és adott egy meglehetősen gyenge műsorú koncertet erősen nem másodrangú tenor párjával a Művészetek Palotájában. A hangversenyre csak a kiváltságosok juthattak be: szakmabeliek, illetve MÜPA arany- és platinakártyások, valamint azok, akiknek még szerencséjük volt. A MÜPA előzetes jegyértékesítési rendszere szerint a koncertre ugyanis pár óra leforgása alatt minden jegy elkelt. Nem becsülöm le a világ első számú sztárszopránjának érdemeit: gyönyörű hang, kifogástalan technika, árnyalatokban gazdag éneklés: igazi opera díva a szó pozitív értelmében. Megérdemli a szakma, a közönség elismerését, ugyanakkor önmagában véve a hangverseny műsora fantáziálatlan és vérszegény volt, a tenor pedig sokat rontott az összhatáson.

Pár héttel a koncert után,október 16-én a magyar közönség számára jól ismert művész házaspár és barátaik, kollégáik adtak operagálát az Erkel Színházban. Az est főszereplője Kolonits Klára nem lép fel a világ leghíresebb operaházaiban, nem kap milliós gázsiért felkéréseket egy-egy opera gálára külföldön, koncertjére nem kapkodták el pillanatok alatt a jegyeket, nem is volt telt ház az esten, ám azt hiszem kevés énekesnő van ma a világon, aki ilyen profin, ennyi alázattal, ilyen mély átéléssel tudna végig énekelni egy bel canto estét.

Már a koncert műsora is különlegesnek ígérkezett: nemcsak azért, mert hazánkban mostohán bánnak operát játszó színházaink a kora romantikus, olasz operairodalom remekműveivel, hanem azért is, mert ezeknek a daraboknak a megszólaltatása különleges hangi adottságokat, alapos technikai felkészültséget, stílusismeretet követel meg. Azonban azok számára, akik figyelemmel követték Kolonits Klára pályafutását a 2010-es, koncertszerű Bánk bán előadás óta, nem volt kérdéses, hogy a művésznő emlékezetes szerepléssel fogja megörvendeztetni rajongóit. Az utóbbi években ugyanis rendkívül tudatosan bővítette repertoárját a hangi adottságainak leginkább megfelelő szerepekkel, ami a Mozart hősnők mellett, elsősorban a bel canto- Bellini, Donizetti és Rossini operái, Verdi bizonyos darabjai, valamint Erkel Ferenc művei - alkotásait foglalja magában. Most pedig elérkezettnek látta az időt, hogy megmutassa hová fejlődött énekművészete,mi lett a kitartó munka eredménye.

Mindjárt az este első száma, a Linda di Chamounix-ból választott híres cavatina székhez szegezte a hallgatóságot. A virtuóz koloratúr futamok egy kevésbé intelligens művésznő produkciójában könnyen a technikai tudás csillogtatásának üres frázisaivá válhatnak, de Kolonits átgondolt, szépen kidolgozott előadásában ez nem történhetett meg. Megszólaltathatta volna kevésbé ékítményes formában az áriát, de ezt valószínűleg nem érezte volna kihívásnak.

Az este legszebb produkciója, a Rossini Reimsi utazásából énekelt ária volt: lágyan áradó, mély érzelmi azonosulással előadott csodálatos dallamfolyam, amely fokozatosan egyre jobban magával ragadta a hallgatóságot. Semmi öncélú virtuozitás, csak gyönyörű dallamívek, csodálatos dinamikai árnyaltság, magával ragadó olaszos szenvedély, amit egy pillanatra sem érezhettünk unalmasnak, vagy hosszadalmasnak. Mindehhez hozzájárult Szilvási Júlia a kottát költői ihletettséggel életre keltő hárfajátéka is. Ezután következett a Lucrezia Borgia zárójelenete, egy anya kétségbeesett szenvedései, sötét színekben gazdag drámája, és a művésznőn nem fogott ki ez sem. A mélyebb és magasabb regisztereken, a lírai és drámai koloratúrszerepkörben egyaránt magabiztosan mozgó szopránja ebben a Donizetti-opera részletben is megrendítő alakítással örvendeztetett meg bennünket.

Az este második felében Verdi operáiból hallhattunk egy jól összeválogatott műsort. Kezdésnek mindjárt az Attila egyik legismertebb slágerét Santo di patriát. Ebben ismét nagyszerűen mutatta be a művésznő drámai kifejezőkészségét, hogy aztán a hangverseny zárószámában, a Macbeth első kidolgozásában elhangzó Triomfai!-ban, Odobella harcias helytállása után Lady Macbeth lázas hatalomvágyát még lehengerlőbben ragadja meg. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy Kolonits Klára olyan hitelesen tudja közvetíteni egy-egy hősnő érzelemvilágát, amire a régi nagyok közül is csak kevesen voltak képesek.

Az est sikeréhez nagy mértékben hozzájárult Dinyés Dániel nagyszerű dirigálása. A maestro nemcsak figyelmes, alkalmazkodó partnere volt a fellépő énekeseknek, de végig értő interpretálója is a megszólaló daraboknak. Különösen az operanyitányok esetében érezhettük, hogy a karmesternek mindenről megvan a saját elképzelése, amit a partitúrák mélyreható tanulmányozása során alakíthatott ki. Dinyés nem egyszerűen megszólaltatta, hanem életre keltette, ezernyi színnel töltötte meg a felhangzó operarészleteket. Ritkán hallani ilyen szépen kidolgozottan előadva egy Rossini-nyitányt, vagy ennyire sajátosan értelmezett Álarcosbál előjátékot. Kiváló stílusismeretét pedig nemcsak karmesterként, hanem zeneszerzőként is felvillantotta a művész úr: ő írta ugyanis a Rossini-ária énekszólamának variációsorozatát.

Kolonits Klára mellett egy másik nagy formátumú énekest is hallhattunk a koncerten Alexandru Agache személyében. A két művész tökéletes összhangban énekelt együtt, különösen a Luisa Millerből elhangzott részletek sikerültek nagyszerűen. Agache erőteljes, szép hangszínű baritonja most is érzelemgazdagon, minden regiszterben kiegyenlítetten szólt. A Lucia-Asthon duett is, magávalragadóan katartikusan hangzott el. Agache szólószáma, Renató áriája Az álarcosbálból, alatt pedig olyan döbbenetes erővel tárta elénk a feleségét hűtlennek gondoló férj csalódottságát, olyan hitelesen mutatta be az őszinte szerelem pokoljárását, hogy megfagyott a levegő a közönségtérben. Az est tenor vendége, Brickner Szabolcs a Lucrezia Borgia-ban csak a primadonna korrekt partnerének bizonyult, aztán Rodolfo áriájában megmutatta, hogy milyen intelligens énekes, milyen jól tud bánni a hangjával. Hatásosan és magabiztosan énekelt a Luisa Miller zárótercettében is. Kovács István is intelligensen működött közre a Santo di patria-ban, felvillantva kulturált énektechnikáját.

A koncert meghozta a jól megérdemelt hosszas tapsot, a bravókat a fellépők számára. Nem egy világhírű énekesből ábrándulhattunk már ki, mert gyenge műsorral érkeztek fellépni kis hazánkba – gondoljunk csak Renée Fleming néhány évvel ezelőtti koncertjére, vagy a nagy orosz szoprán egy hónapja lezajlott MÜPA-s vendégszereplésére – ezért úgy gondolom, hogy csak hódolat illeti meg a Bel Canto Reloadedet, hiszen Kolonits Klárának és Dinyés Dánielnek egy igen igényes, ám annál nehezebb koncertműsort sikerült összeállítaniuk, és mindezt világszínvonalon megvalósítaniuk. A magas művészi színvonalat pedig semmi sem rontotta el: a zenekar, a közreműködő kollégák éppen úgy kifogástalanul teljesítettek, mint az est primadonnája. Október 16-én egy igazi csodának lehetünk fültanúi az Erkel Színházban, amely után a valamennyi világhíres operaház a tíz ujját megnyalta volna. 

Fotók forrása: klarakolonits.com