Kevés magyar író mondhatja el magáról, hogy kisregénye világhírű komponistát ihletett zenés színpadi mű megkomponálására, így nem meglepő, ha Jókai Mór Cigánybárójának operett adaptációja pár hónappal a bécsi ősbemutató után megszólalt a magyar fővárosban, és hosszú évtizedeken át tartó töretlen népszerűségre tett szert. Azonban igazságtalan lennék, ha A cigánybáró hazai népszerűségét - Budapesten 1886 óta tizenötször újították fel - kizárólag ennek tulajdonítanám. Ifj. Johann Strausst ugyanis nemcsak Jókai, hanem Arany János is megihlette, azonban az Arany vígballada alapján komponált opera - Pázmán lovag - nem tudott hosszabb időre gyökeret verni a hazai színpadokon, míg A cigánybáró szerte a világon hódított, és már Strauss életében száznegyven színház emelte be repertoárjába. A denevér mellett ugyanis ez az operai igényű nagyoperett a komponista legjobban sikerült színpadi műve. Jó döntés volt tehát a Magyar Állami Operaház részéről, hogy felújíttatta a darabot. Sajnos azonban az új kiállításnak az esztétikailag magas színvonalú muzsikát nem sikerült igazán magvas tartalommal megtölteni.

A nyolcvanöt éves Szinetár Miklós rendezésével hű maradt önmagához: igyekezett Jókaival magyarázni rendezői koncepcióját, meg akart felelni az operettben zenés kavalkádot látó nézők elvárásainak is, miközben anélkül igyekezett újszerűen színpadra varázsolni a Strauss-művet, hogy túlságosan formabontó lett volna. Ez pedig ismét egy részleteiben kidolgozatlan, közhelyszerű megoldásokkal teletűzdelt produkciót eredményezett - akár csak a három évvel ezelőtti Varázsfuvola esetében -, idealizáló, romantikus nosztalgiától sem mentes történelemszemlélettel.

Szinetár az operett rendezések hagyományaihoz híven, valamint a sokszínűség hangsúlyozása érdekében  átírta a prózai dialógusokat, olykor az olcsóbb poénok durrogtatásától sem riadva vissza: Mária Terézia trafikot ad Carnero grófnak kárpótlás gyanánt, miközben a szerencsejátékból való részesedés miatt lobbiznak nála. A sokszínűsége hangsúlyozását szolgálta a Kék Duna keringő átírt változatának a darabba emelése, hogy a tánckar előadhassa rá a népek táncait. A koncepcióval kapcsolatban nem bíz semmit a véletlenre a direktor úr: már a nyitány alatti vetítés bemutatja számunkra a Monarchia etnikai sokszínűségét. A cselekmény kerettörténetet kapott: Mária Terézia korából a darab ősbemutatójának idejére helyezve a történéseket, amiket egy vándorszínész társulat ad elő a kórus tagjainak, akik végül maguk is jelmezt öltenek: ők lesznek a cigánytábor. 

A rendező szerint a szövegkönyvön végrehajtott változtatások csak tovább erősítették azt a sokszínűséget, ami az eredeti művet is jellemzi. Ugyanakkor a létrejött előadásnak nem sok köze van a Jókai kisregény szellemiségéhez, amely a korabeli magyar valóságot megjelenítő jellemeket varázsol elénk, amiből nehéz nem kiolvasni a társadalomkritikát. Szinetár azonban nem sokat törődött a társadalomkritikával: ahelyett, hogy például megmutatta volna a Monarchia kisebbségpolitikájának színét és fonákját egy hamis képet rajzolt elénk a nagy Osztrák-Magyar Monarchia multikulturális közegéről. 

Szerencsére a színpadra állításnál jobban sikerült a bemutató zenei megvalósítása - legalábbis ami a második szereposztást illeti. László Boldizsárnál keresve se találnánk alkalmasabb hazai énekest Barinkay Sándor szerepére. A tenorista nemcsak vokálisan uralta biztosan a szólamot, de színészi alakítására sem lehetett panaszunk. Remek stílusismeretről téve tanúbizonyságot, élvezetes karakteralakítás nyújtott Szerekován János Ottokár szerepében,. A Zsupánt megformáló Gábor Géza nem először bizonyította be alkalmasságát a komikus szerepekre. Bátki Fazekas Zoltán nagy élvezettel alakította  az erkölcs-csősz-bizottságának vezetőjét, Carnero grófot. Homonay Péterként Haja Zsolt lépett színpadra, aki magabiztos színpadi kiállásával hitelesen formálta meg a toborzó katonát, ahogy nem lehetett panaszunk Hábetler Jánosra sem, aki énekes létére vállalta el a kikiáltó prózai szerepét. 

A női énekesek közül vokálisan a legjobb alakítást egyértelműen Ulbrich Andrea nyújtotta Czipra szerepében, még akkor is, ha volt valami mesterkéltség a gesztusaiban és erőteljes hangadásában. Balatona Éva megkopott énekesi képességeiért remekbe szabott komikai alakítása kárpótolt. Szaffit Zavaros Eszter formálta meg bájosan, ám kissé vértelenül: hiányzott belőle az igazi szenvedély és dallamformálása sem volt kifogástalan. Arzénaként Kriszta Kinga is szerényebb alakítást nyújtott: üzembiztosan győzte a szólam nehézségeit, de a Tavaszi hangokat nem sikerült neki bravúros énektechnikával előadnia.

Héja Domonkos kezei alatt a zenekar összeszedetten, de színekben szegényen kísérte az énekeseket. Játékukból hiányzott a behízelgő bájosság, az igazán érzelmes líraiság. Az énekkar jól teljesített feladatát.

Ez a bemutató ismét bebizonyította, hogy hiába vetik bele magukat az énekesek nagy kedvel és lendülettel egy-egy előadásba, hiába abszolválják vokálisan színvonalasan a számukra kedves szerepeket, ha a rendezés nem ad lehetőséget számukra tehetségük igazi kibontakoztatására, akkor nem fog emlékezetes előadás születni. Szinetár pedig nem sokat törődött a szereplők jellemzésével, csupán vázlatosan skiccelte fel a figurákat, egy meglehetősen felületes és minden következetességtől mentes előadást hozva létre.