Negyedszerre fizette ki? – kérdezte tőlem egyik nyolcadikos diákom az előadás kezdete előtt a nézőtéren ülve. És hát igen, negyedszerre fizettem érte, hogy megnézhessem a Bábszínház Semmi című előadását, s az infláció következtében egyre emelkedő jegyárak ellenére is úgy érzem: megérte negyedszerre is megnézni a világhírű dán írónő kisregényének színházi adaptációját.

Hoffer Károly rendezése ugyanis nem egyszerűen Jane Teller Semmi című regényének színdarab változata, hanem egy abból megalkotott nagyon hatásos, eredeti produkció. A színészek nemcsak szerepeket játszanak és báboznak, hanem dobolnak, gitároznak, énekelnek, miközben évről évre egyre árnyaltabb szerepformálással lehelnek életet az általuk játszott figurákba.

A történet röviden arról szól, hogy egy csapat fiatal egyik osztálytársuk provokálásának hatására elkezdi keresni az élet értelmét és felépítik a Fontos Dolgok Halmát. A gyerekek látszólag ártalmatlan játéka idővel eldurvul és egymás ellen irányuló agressziót szül. Aki elkezdi a játékot, annak nincs kiszállás, s egy idő után már saját identitásukból tesznek egy-egy darabot a halomra, s ahogy feláldozzák személyiségük egy-egy szeletét úgy ér véget számukra az ártatlan gyerekkor: ott hagynak egy darabot önmagukból is a Fontos Dolgok Halmán.

Minden szereplőnek van egy faládája, amely barikádként, iskolapadként vagy éppen sírkőként funkcionál: mikor mit kíván meg az adott jelenet. A szereplők belőlük veszik ki azokat a tárgyakat, amikből felépítik az élet értelmét szimbolizáló totemet, amibe végül ők maguk is belefekszenek: a színészek egy ponton belehelyezik a szereplőket jelképező bábukat és nélkülük játszanak tovább.

Az előadás hatásosságát növelik a színészek által előadott Quimby számok: az unalomig ismert dalok párbeszédbe lépnek a történésekkel s új megvilágításba kerülnek. Az est tetőpontja amikor Sofie elveszti a szüzességét. Ezt meglehetősen ötletesen a Magam adom című dal kíséretében „történik meg”. Azért is telitalálat, hogy ez a dal került a dramaturgiai csúcspontnak számító jelenetbe, mert erről szól az egész előadás: nemcsak lelkileg, fizikailag is önmagát adja minden szereplő. Annak fényében, hogy a Fontos Dolgok Halma végül megsemmisül mindez különösen fájdalmas lehet a játékban résztvevők számára s arról már nem tudunk meg semmit, hogy végül hogyan is végződött a nyolcadikosok története: mit kezdtek felnőttként azzal az űrrel, amit a történtek hagytak bennük.

A provokátornak persze végül el kell pusztulnia: halála körülményeinek részletei homályban maradnak, azt sem tudjuk meg ki gyújtotta fel a fűrésztelepet, de Pierre Anthon halála szükségszerű ahhoz, hogy a többiek tovább tudjanak élni. Borzasztó ezt így leírni, s lehet, hogy a nyolcadikosaim nem is értenének velem egyet.

Mielőtt megnéztük volna az előadást a diákjaimmal órán elolvastuk az egész regényt. Kinyomtattam nekik a nem túlságosan hosszú szöveget, aki megvette, az behozta a saját példányát. Három héten keresztül nem csináltunk semmi mást, mint minden irodalomórán közösen olvastunk s több-kevesebb sikerrel beszélgettünk arról, amit olvassunk, s bár én magam se hittem benne, amikor megtörtént a csoda: már nem azt éreztem, hogy csak azért olvasnak csöndben, mert addig is nem kell jegyzetelni, meg dolgozni, hanem mert érdekli őket mi fog történni. Olykor maguktól is kommentálták az olvasottakat. Persze volt olyan, aki kevésbé figyelt rá mi történik órán, s akadt olyan is, aki igazi telefonfüggő digitális bennszülöttként nem tudott még a színházi előadás másfél órájára sem lepattani a világhálóról (nehéz dolog ez egy mai tizenévesnek na), de összességében azt kell, hogy mondjam a diákok többségének tetszett az előadás és a regény is.

Ebben nagy szerepet játszottak a remek színészi alakítások, a sodró lendületűvé formált dráma, a regény átalakított szövege és redukált története – kevesebb szereplő jelenik meg a színpadon, és kevesebb beszolgáltatás is történik a Halomba – valamint az is, hogy ezt a szöveget közelebb érezhették magukhoz a diákok. Nem azért mert Teller alkotása egy korszakalkotó irodalmi remekmű, hanem mert életközelibb, sokkal inkább jelenvaló számukra, mint a más kötelező olvasmányok.

A botránykönyvként elhíresült regényt a tavalyi nyolcadikosaimmal kevesebb sikerrel tudtam feldolgozni, s párhuzamos osztályban tanító másik kolléga a szülők egy részének heves ellenállásába ütközött, hogy ezt a botránykönyvet akarjuk olvastatni, ugyanakkor úgy gondolom, hogy egyrészt manapság a világhálón a gyerekek sokkal durvább tartalmaknak vannak kitéve (a szülők mégis okostelefont adnak a kezükbe internet elfizetéssel), másrészt ez a könyv rengeteg mindenre alkalmas. Akár a hazaszeretet vagy a vallás témájával kapcsolatban is dialógust kezdeményezhetünk segítségével a diákokkal. Természetesen ez is osztályfüggő: nem biztos, hogy minden osztálynak bejön. Én most sikerélménynek éltem meg, hogy el tudtuk olvasni, érdekelte őket a szöveg és eljöttek velem a színházba. Ez alkalommal nem 50 gyereket - mint az elmúlt tanévben - vittem a Bábszínházba, hanem csak 19-et, így lehetőségem nyílt színházpedagógiai foglalkozást kérni az előadás utánra.

A foglalkozáson a látottak alapján kellett létrehozniuk a rendező, az előadás két színésze és egy színházpedagógus segítségével egy kiállítást, amire az előadás kellékeiből kellett „szoborcsoportot” alkotniuk. A foglalkozás első részében a csoportok közösen listát írtak a fontos dolgokról, majd a listán szereplő dolgok közül kiválasztották a legfontosabbat, amiről aztán „installációt” készítettek. A gyerekek végül egymás mellé helyezték alkotásaikat. Nem egy könnyen leköthető nyolcadikos osztályom van, nem is problémamentesek a magyarórák, de mégis: az előadás és az azt követő foglalkozás alatt, valamint azokon az órákon, mikor a regényt olvastuk velük a többséget talán megfogta valami a témában. Ha másra nem volt kíváncsi csak arra, hogyan durvul be a helyzet, már akkor is több sikerem volt ezzel a szöveggel, mint más kötelező olvasmányokkal. Persze, ha nem olvassuk el közösen órán, akkor otthon a 19 gyerek töredéke vette volna magától kézbe a könyvet. Ettől függetlenül: nem tenném kerettantervileg kötelezővé a Semmit, és nem gondolom úgy, hogy végre egy könyv, ami minden osztályt érdekelni fog, ahogy azt sem gondolom, hogy a 19 gyerekemből mindenki úgy gondolja, hogy ez milyen jó könyv. Többségük azonban az előadás másnapján úgy nyilatkozott, hogy a foglalkozás majdnem olyan jó volt, ha nem jobb, mint az előadás, és kérték, hogy olvassunk mást is az írónőtől.

Negyedszerre fizettem tehát ki az előadás árát, s azt hiszem ez az utolsó előadás tetszett a legjobban. Sokaknak van előítélete a Bászínházzal, akárcsak Jane Teller könyvével kapcsolatban, pedig remek előadásokat hoznak létre, nemcsak kisgyerekeknek. Persze ki tudja: miután esetleg arra vetemednek, hogy elolvassák ezt az írást, majd a 19 főből 10 gyerekem azt mondja, hogy nem is volt olyan jó ez a könyv. De hát ilyen az élet – nincs biztos recept arra, hogy kit mivel tudunk lekötni az iskolában.