Negyedszerre fizette ki? – kérdezte tőlem egyik nyolcadikos diákom az előadás kezdete előtt a nézőtéren ülve. És hát igen, negyedszerre fizettem érte, hogy megnézhessem a Bábszínház Semmi című előadását, s az infláció következtében egyre emelkedő jegyárak ellenére is úgy érzem: megérte negyedszerre is megnézni a világhírű dán írónő kisregényének színházi adaptációját.

Hoffer Károly rendezése ugyanis nem egyszerűen Jane Teller Semmi című regényének színdarab változata, hanem egy abból megalkotott nagyon hatásos, eredeti produkció. A színészek nemcsak szerepeket játszanak és báboznak, hanem dobolnak, gitároznak, énekelnek, miközben évről évre egyre árnyaltabb szerepformálással lehelnek életet az általuk játszott figurákba.

A történet röviden arról szól, hogy egy csapat fiatal egyik osztálytársuk provokálásának hatására elkezdi keresni az élet értelmét és felépítik a Fontos Dolgok Halmát. A gyerekek látszólag ártalmatlan játéka idővel eldurvul és egymás ellen irányuló agressziót szül. Aki elkezdi a játékot, annak nincs kiszállás, s egy idő után már saját identitásukból tesznek egy-egy darabot a halomra, s ahogy feláldozzák személyiségük egy-egy szeletét úgy ér véget számukra az ártatlan gyerekkor: ott hagynak egy darabot önmagukból is a Fontos Dolgok Halmán.

Minden szereplőnek van egy faládája, amely barikádként, iskolapadként vagy éppen sírkőként funkcionál: mikor mit kíván meg az adott jelenet. A szereplők belőlük veszik ki azokat a tárgyakat, amikből felépítik az élet értelmét szimbolizáló totemet, amibe végül ők maguk is belefekszenek: a színészek egy ponton belehelyezik a szereplőket jelképező bábukat és nélkülük játszanak tovább.

Az előadás hatásosságát növelik a színészek által előadott Quimby számok: az unalomig ismert dalok párbeszédbe lépnek a történésekkel s új megvilágításba kerülnek. Az est tetőpontja amikor Sofie elveszti a szüzességét. Ezt meglehetősen ötletesen a Magam adom című dal kíséretében „történik meg”. Azért is telitalálat, hogy ez a dal került a dramaturgiai csúcspontnak számító jelenetbe, mert erről szól az egész előadás: nemcsak lelkileg, fizikailag is önmagát adja minden szereplő. Annak fényében, hogy a Fontos Dolgok Halma végül megsemmisül mindez különösen fájdalmas lehet a játékban résztvevők számára s arról már nem tudunk meg semmit, hogy végül hogyan is végződött a nyolcadikosok története: mit kezdtek felnőttként azzal az űrrel, amit a történtek hagytak bennük.

A provokátornak persze végül el kell pusztulnia: halála körülményeinek részletei homályban maradnak, azt sem tudjuk meg ki gyújtotta fel a fűrésztelepet, de Pierre Anthon halála szükségszerű ahhoz, hogy a többiek tovább tudjanak élni. Borzasztó ezt így leírni, s lehet, hogy a nyolcadikosaim nem is értenének velem egyet.

Mielőtt megnéztük volna az előadást a diákjaimmal órán elolvastuk az egész regényt. Kinyomtattam nekik a nem túlságosan hosszú szöveget, s volt olyan is, aki megvette a regényt és a saját kötetét hozta be órára. Három héten keresztül nem csináltunk semmi mást, mint minden irodalomórán közösen olvastuk a Semmit s több-kevesebb sikerrel beszélgettünk az olvasotakról, s bár én magam se hittem benne, amikor megtörtént a csoda: már nem csak azért olvastak csöndben, mert addig nem kellett dolgozni, hanem mert elkezdte érdekelni őket a történet. Persze volt olyan, aki kevésbé figyelt rá mi történik órán, s akadt olyan is, aki igazi telefonfüggő digitális bennszülöttként nem tudott még a színházi előadás másfél órájára sem lepattani a világhálóról (nehéz dolog ez egy mai tizenévesnek na), de összességében azt kell mondjam a diákok többségének tetszett az előadás és a regény is.

Ebben nagy szerepet játszottak a remek színészi alakítások, a sodró lendületűvé formált dráma, a regény átalakított szövege és redukált története – kevesebb szereplő jelenik meg a színpadon, és kevesebb beszolgáltatás is történik a Halomba – valamint az is, hogy ezt a szöveget közelebb érezhették magukhoz a diákok. Nem azért mert Teller alkotása egy korszakalkotó irodalmi remekmű, hanem mert életközelibb, sokkal inkább jelenvaló számukra, mint a kötelező olvasmányok.

A botránykönyvként elhíresült regényt a tavalyi nyolcadikosaimmal kevesebb sikerrel tudtam feldolgozni, s párhuzamos osztályban tanító másik kolléga a szülők egy részének heves ellenállásába ütközött, hogy ezt a botránykönyvet akarjuk olvastatni a nebulókkal, ugyanakkor úgy gondolom manapság a világhálón a gyerekek sokkal durvább tartalmaknak vannak kitéve (a szülők mégis okostelefont adnak a kezükbe internet elfizetéssel), másrészt ez a könyv rengeteg mindenre alkalmas. Akár a hazaszeretet vagy a vallás témájával kapcsolatban is dialógust kezdeményezhetünk segítségével a diákokkal. Természetesen ez is osztályfüggő: nem biztos, hogy minden osztálynak bejön. Én most sikerélménynek éltem meg, hogy el tudtunk olvasni olvasni egy könyvet az egyre inkább demovitálódó nyolcadikosaimmal, és még a színházba is mindenki eljött az osztályból. Ez alkalommal nem 50 gyereket - mint az elmúlt tanévben - vittem a Bábszínházba, hanem csak 19-et, így lehetőségem nyílt színházpedagógiai foglalkozást kérni az előadás után.

A foglalkozáson a látottak alapján kellett létrehozniuk a rendező, az előadás két színésze és egy színházpedagógus segítségével egy kiállítást, amire az előadás kellékeiből kellett „szoborcsoportot” alkotniuk. A foglalkozás első részében a csoportok közösen listát írtak a fontos dolgokról, majd a listán szereplők közül kiválasztották a legfontosabbat, amiről aztán „installációt” készítettek. A gyerekek végül egymás mellé helyezték alkotásaikat. Nem egy könnyen leköthető nyolcadikos osztályom van, nem is problémamentesek a magyarórák, de mégis: az előadás és az azt követő foglalkozás alatt, valamint azokon az órákon, mikor a regényt olvastuk velük a többséget talán megfogta a könyv. Ha másra nem volt kíváncsi csak arra, hogy durvul be a helyzet, már akkor is több sikerem volt ezzel a szöveggel, mint más kötelező olvasmányokkal. Persze, ha nem olvassuk el közösen órán, akkor otthon a 19 gyerek töredéke vette volna magától kézbe a könyvet. Ettől függetlenül: nem tenném kerettantervileg kötelezővé a Semmit, és nem gondolom úgy, hogy végre egy könyv, ami minden osztályt érdekelni fog, ahogy azt sem gondolom, hogy a 19 gyerekemből mindenki úgy gondolja, hogy ez milyen jó könyv. Többségük azonban az előadás másnapján úgy nyilatkozott, hogy a foglalkozás majdnem olyan jó volt, ha nem jobb, mint az előadás, és kérték, hogy olvassunk mást is az írónőtől.

Negyedszerre fizettem tehát ki az előadás árát, s azt hiszem ez az utolsó előadás tetszett a legjobban. Sokaknak van előítélete a Bászínházzal, és Jane Teller könyvével kapcsolatban is, pedig remek előadásokat hoznak létre, nemcsak kisgyerekeknek. Persze ki tudja: miután esetleg arra vetemednek, hogy elolvassák ezt az írást, majd a 19 főből 10 gyerekem azt mondja, hogy nem is volt olyan jó ez a könyv. De hát ilyen az élet – nincs biztos recept arra, hogy kit mivel tudunk lekötni az iskolában.