A „karantén időszak” nagy felfedezetje volt számomra Kazuo Ishiguro – ekkor olvastam el két vékonyka kötetét a Dombok halvány képét és a Napok romjait, majd nemrég az Európa kiadó akciójának köszönhetően egy facebook hirdetés elém dobta Az eltemetett óriás könyvborítóját. Rákattintottam és átfutottam a regény fülszövegét. Hümmögtem egyet, mert nem tudtam eldönteni, hogy mit is kapok, ha megrendelem a könyvet? Egy történelmi regény-szerűséget, esetleg az Artúr monda folytatását, mesét felnőtteknek vagy talán egy kitalált középkorban játszódó történetet? Aztán minél előrébb tartottam az olvasásban annál jobban meglepődtem ugyanis Az eltemetett óriás tulajdonképpen egy fantasy. Persze nem egyedülálló, hogy egy modern klasszikus kacérkodik a zsánerirodalom valamely műfajával, de egy fantasyregény, ami szépen beleágyazódik a műfaji hagyományokba, ugyanakkor mégis képes valamit többet nyújtani – számomra az újdonság erejével hatott.

A történet színhelye az Artúr király uralkodása utáni Britannia, ahol szász és briton közösségek élik egymás mellett mindennapjaikat, s az artúri béke a nagy király halál után is biztosítja számukra rendet a birodalomban. Csak az ogrék és a tündérek zavarják meg a közösségek nyugalmát, illetve Querig, a nősténysárkány jelent veszedelmet az utazókra. A látszólagos idillt azonban beárnyékolja a felejtés: bár Artúr uralkodói árnya óvó emlékként vetül az emberek mindennapjaira, az egészen hétköznapi dolgokra már kevésbé, személyes életük egy-egy meghatározó mozzanataira szinte egyáltalán nem sikerül emlékeznie a főszereplő idős házaspárnak Beatrice-nek és Axl-nek. Az sem tudják, hogy fiúk miért hagyta el őket és költözött egy másik faluba, egy nap azonban mégis felkerekednek, hogy megkeressék őt. Közben megismerkednek a szász harcossal Wistannal s a sárkány harapta fiúval, Edwinnel, valamint összefutnak Sir Gawain lovaggal is, aki megöregedve, utolsó, Artúrtól kapott küldetését teljesítve már-már Don Quijote módjára botladozik egy régi világ utolsó hírnökeként s őrzi a nősténysárkány álmát. 

Az úton levés, a vándorlás s a küldetés motívuma szépen megidézi az angol irodalom talán legkiemelkedőbb fantasy történetét, A gyűrűk ura trilógiát, ahogy az erdő rengetege is – sajátos angol hagyományként – óvó védelmet nyújt az utazók számára egészen addig, amíg le nem térnek az ösvényről. Ennek a világnak a csendjét látszólag semmi sem zavarhatja meg, hiszen békésen megfér egymás mellett a pogány és a keresztény kultúra, s utolsó omladékaival az egykori római birodalom emléke is feldereng a tájon. Mindettől a sokféleségtől, illetve a régmúlt homályba veszésétől azonban olyan érzésünk támadhat, hogy átmeneti korban vagyunk, s valaminek a határához érkezett a kerekasztal lovagjainak birodalma. Egy idő után az is egyértelművé válik, hogy az artúri béke darabjaira készül hullani: trónkövetelők lépnek fel, az elmúlt idők történései kezdenek visszaszivárogni az emberek tudatába, s mindenki lázas izgatottsággal üldözi a természetfeletti lény sebezte Edwint.

Miután Beatrice és Axl rájön, hogy elvesztik emlékeiket elkezdik keresni ennek okát s miután felderengenek előttük múltjuk ködképei, jobban megértik az újabban szerzett információkat is, s lassan fény derül rá, hogyan és miért fut össze a szereplők élete: milyen szerepet játszottak egymás és a birodalom sorsában.

Ishiguro Britanniája ködös, álomszerű, narratívája líraian hömpölygő, a lassan kibontott történtet pedig a folyamatos feszültségnek köszönhetően végig fenntartja az olvasó érdeklődését. A múlt foszlányai között való botorkálás végül minden szereplő sorsát beteljesíti. Az idős házaspár számára világossá válik szerelmük valódi mélysége, Gawain lovag földi pályafutása befejeződik, s ezzel eltűnik az Artúr felépítette királyság talán utolsó védelmezője, Wistan és Edwin pedig a múlt félresöprésében és a kegyetlen jövő felépítésében vállalnak vezető szerepet.

Semmi sem történik véletlen és sok minden kap szimbolikus jelentőséget. Példának okáért már maga a vándorút is évezredek óta elkoptatott irodalmi toposz, ahogy a révész alakja is számos jelképes értelemmel ruházható fel. Sárkányok pedig nemcsak a fantasy művekben fordulnak elő – gondoljunk csak a Nibelung-énekre –, viszont itt Querig nem királyleányt őrzi, hanem a békét. De ez a béke, ahogy annak védelmezői is, már igencsak megkopott, kivénhedt és szükségszerűen adja át a helyét valami másnak. 

Az eltemetett óriás központi témája az emlékek utáni kutatás, a múlt felidézése és újrateremtése, ami által lehetővé válik a továbblépés a jövő felé. Talán ez köti össze a szerző sokszor nagyon különböző műfajokat és hangokat megidéző regényeit: majd mind arra keresi a választ miként működik az emlékezet s miként határozzák meg az emlékek az egyén sorsát. Hogyan nyithatunk utat a múlttal a jövő felé s miért fontosak számunkra az elmúlt évek ködfoszlányai, hogyan befolyásolják azok a közösségek mindennapjait. Mert az artúri békét csak a feledés homálya tartja fenn s amint fellebbentik a fátylat az elmúlt időkről ismét fellángol a gyűlölet. A királyságra rászabaduló emlékek régi sebeket tépnek fel és vad indulatokat ébresztenek - a regény egy véres leszámolás küszöbén ér véget sajátos megoldásként nyitva hagyva a befejezést.