Tíz éve jelent meg magyarul az Európa Kiadó gondozásában Kazuo Ishiguro nagyregénye, Az eltemetett óriás, amely a fantasy elemeit évezredes irodalmi toposzokkal ötvözi. Én öt év elteltével olvastam újra. A posztartúri időkben, ogrék és sárkányok között, az egykori Római Birodalom utolsó omladozó maradványainak árnyékában játszódó történet arra a kérdésre keresi a választ, hogy lehetséges-e két nép békés együttélése az erőszakos múlt terhe alatt. Vajon a múlt eltitkolása megteremtheti-e egy békés és igazságos világ alapjait?

Kazuo Ishiguro regényeinek visszatérő témája ember voltunk azon képessége, amellyel életünkre és múltunkra reflektálunk. Tulajdonképpen erről szól a közelebbről meg nem határozott jövőben játszódó Klara és a nap is, amelynek főszereplője egy humanoid robot, Mesterséges Barát, akinek feladata, hogy a kamaszok társává, támaszává és segítőjévé váljon. Miután ezt beteljesítette egy, az RB-k számára létrehozott "temetőben" fejezi be létezését. A címszereplő ekkor tekint vissza elmúlt éveie és meséli el történetét. A Nobel-díjas szerzőt ezúttal sem elsősorban a technológiai fejlődés vagy a mesterséges intelligencia lehetséges veszélyei érdeklik. A Klara és a nap sokkal inkább példázat a szeretet, az önfeláldozás és az emberi kapcsolatok erejéről, valamint arról, miként értelmezzük saját múltunkat. Az utópisztikus jövő csupán hátteret biztosít a történethez, amely ezúttal is olyan kérdéseket vizsgál, mint hogy mi a szeretet, mi tesz valakit egyedivé és pótolhatatlanná. 

Goethe Wertherjének szentimentalista világfájdalmát, idegenségét a polgárok világának formalista merevségétől, lázadását eme miliő fojtogató kisszerűsége ellen nehéz átélhető közelségbe hozni kortársaink számára. Nincs hát semmi meglepő benne, hogy a kisregény legsikerültebb zenés feldolgozása, Massenet operája, ritka vendég a dalszínházak repertoárjában. A darab dilemmája, miszerint egyértelmű erkölcsi normák szerint élni lehetetlen, de univerzális morális értékek nélkül élni tisztátlanság, korunk embere számára nehezen értelmezhető belső konfliktus, hiszen a 21. században a polgári értékek élettelensége már évtizedek óta a múltté. Azonban az egyén és a társadalom közti szakadék ma is jelen van, s a huszadik századi ember világtól való elidegenedésének kísértete napjainkban is átjárja az európai társadalmat. Az életről, a cselekvésről való lemondás, a nosztalgia vágya a sohasem létezett ideális állapot iránt ma is aktuális probléma, s mindez Massenet operájának is megadhatja az időszerűségét. A polgárok hétköznapjainak merevségét tehát nem, de a vágyakozás fájdalmát, az idegenség cselekvésképtelenségét korunk közönsége is könnyen átélheti. Mindehhez azonban egy jól eltalált, átgondolt rendezés, valamint megfelelő érzelmi hőfokon interpretált zenei megvalósítás szükséges. A darab legutóbbi budapesti felújítása alkalmával a végzetes szenvedélyek magukkal ragadó elementáris sodrását hiányoltam, s nem gondoltam, hogy tíz év múlva, a Kassa Nemzeti Színházban előadása fogja számomra átélhető közelségbe hozni Massenet ritkán játszott remekművét. 

A nyugat lánya nem tartozik a gyakran játszott Pucinni opuszok közé, a 2018-as felújítása előtt az Erkel Színházban utoljára 1972-ben volt műsoron, pedig az 1910-es New York-i premiert követően másfélévnek sem kellett eltelnie, hogy a darab dallamai Budapesten is felcsendüljenek. 1912-ben - a korabeli beszámolók szerint - a közönség lelkesen, de a kritikusok fenntartásokkal fogadták a művet. Ennek okát abban kereshetjük, hogy A nyugat lányában a komponista szakít a korábbi dalműveire jellemző önálló áriákkal és duettekkel, a jellemeket illusztráló zenei aláfestésszel: a zenekari kíséret szerepét felértékelte, az énekszólamok dallamosságát "lefokozta". A partitúra tobzódik a hatalmas zenei freskókban, indián és népzenei dallamokat is felhasznál, s gyönyörűen ábrázolja a szerelem megváltó erejét, a bűnös lélek útját a megtisztulásig. Mindeközben pedig a libettóben jelenlévő érzelmességet - ellentétben a Pillangókisasszonnyal vagy Bohémélettel  -  a muzsika minimális szinten követi. A partitúra építkezése zenedrámai, s disszonáns hangzásaiban már-már a két világháború közötti modern irányzatokra mutat előre. Nincs tehát semmi meglepő benne, ha az 1910-es évek ítészei értetlenkedve fogadták a vadnyugati történetet feldolgozó darabot. Manapság azonban ritkán játszottságának oka már nem ebben, hanem igényes énekszólamaiban keresendő.

Ostrava városáról nem feltétlenül  a színvonalas zenekultúra jut eszünkbe, pedig a város legrégebbi színház épületében - ami 1990-től viseli a nagy cseh zeneszerző, Antonín Dvořák nevét - hosszú évtizedek óta játszanak zenés színpadi műveket, s igen változatos repertoárt visznek. Ebben az évadban öt opera premiert hirdettek meg, melyek között nemcsak olyan ritkaságokat találhatunk, mint a holokauszt áldozat Pave Haas Sarlatánja, vagy Georg Friedrich Handel Julius Ceasarról írt darabja, hanem elcsépelt közönség kedvenceket is, például Puccini Turandotja, amit hosszabb idő múlva emeltek vissza a repertorába. A darabot ősszel a Magyar Állami Operaház is felújította, tisztességes, de nem kiemelkedő zenei megvalósításban. Ilyen emlékekkel a fülemben kicsit félve is ültem be az egykori bányaváros színházába április 23-án, hogy aztán pozitívan csalódjak.