A magyar olvasó számára ifjúsági szerzővé degradált James Fenimore Cooper az amerikai irodalom első nagy hatású regényírója, akinek könyveiről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy nem a felnőtt olvasóknak szánta azokat, aligha. Pedig kis hazánkban – német mintákat követve – több, mint száz évig csak zanzásított, „finomított” kiadásokban voltak elérhetőek indián regényei. Ezzel pedig a kifinomult, értő olvasók, akik nem beszéltek idegen nyelveket, inkább vesztettek, mint nyertek. A 21. század második évtizedének végén azonban Az utolsó mohikán mindjárt két, teljes, szöveghű fordításban is elérhető vált az érdeklődők számára: Topál Judit 2017-ben, és Gy. Horvát László 2019-ben megjelent fordításában. Topál Judit munkájának kevésbé jutott el a szélesebb közönséghez – Gy Horvát nem is tudott róla és a Park Kiadó is, első teljes magyar fordításként reklámozta saját kiadványát.

Kevés ellentmondásosabban megítélt alkotása van a drámairodalomnak Katona József – nemzeti drámánknak kikiáltott – Bánk bánjánál. Sokan, sokféleképpen magyarázták már, hogy érdemei ellenére sem kiváló, fogyatékos dramaturgiájú alkotásról van szó. De hát mit van mit tenni, szegény ember vízzel főz, hiszen nem vagyunk drámaíró nemzet, így jobb híján marad nekünk ez a már megszületése idején is „elavult” nyelvezetű, dramaturgiai bakiktól hemzsegő történelmi tragédia. Jelen sorok írója azonban nem tud azonosulni a fanyalgók népes táborával, ezért találtam izgalmasnak, hogy a Katona József Színház legújabb Bánk bán premierje eredeti ódonságában állítja színpadra a darabot. Sajnos azonban a múlt évadban lemaradtam a korlátozott számú előadásokról, de a modern technikának hála november végén végül otthonom kényelméből élvezhettem ezt a különleges előadást.

Pietro Mascagnit egyoperás szerzőként tartják számon az operarajongók, pedig a Parasztbecsület után még tizennégy színpadi művet komponált, ám való igaz, hogy az e műfajban legelsőként megalkotott opusának népszerűségét egyikkel sem tudta felülmúlni. A Cavalleria rusticana meghozta a fiatal zeneszerző számára a világsikert és egyben be is árnyékolta más műveit. A Magyar Királyi Operaház a Parasztbecsület után még bemutatta a Fritz barátunkat, de ezt követően csak és kizárólag a Parasztbecsület szerepelt a szerzőtől a dalszínház repertoárján, ahogy a világ számos más operaházában is. Az operaritkaságok iránt érdeklődők, illetve a szakmabeliek körében azonban joggal merül fel a kérdés, hogy az életmű többi darabja valóban kivétel nélkül félresikerült fércmű, gyenge másodvonalbeli alkotás lenne, amely ma már nem tarthat számot a közönség érdeklődésére? Nos, engem a Josef Kajetán Tyl Színház 2019-es miskolci vendégjátéka ennek ellenkezőjéről győzött meg: az Iris a librettó minden hibája, a cselekmény statikussága ellenére is zeneileg értékes és operatörténetileg fontos alkotás. 

Charles Gounod Faustja egyike a legnépszerűbb és legtöbbet játszott operáknak: a Magyar Királyi Operaház már megnyitásának évében műsorra tűzte és lényegében a Carmen mellett ez a darab képviselte szinte állandó jelleggel a francia operairodalmat hazánk első számú dalszínházában. Ugyanakkor századunk első évtizedének közepétől közel 11 évig nem csendültek fel Gounod remekművének dallamai se a II. János Pál – egykori Köztársaság – téren, sem pedig az Ybl-palotában. Ezt követően pedig miután 2015-ben végre visszaemelték a Faustot a repertoárba, nem tudta visszahódítani a közönséget. A bemutató évében még hatszor teltház előtt mentek, aztán a következő két évadban egyre ritkulóbb közönség előtt zajlottak a darab előadásai. Pedig Michał Znaniecki rendezése, Venekei Marianna nagyszerű koreográfiájával az egész eddigi Ókovács-korszak egyik legjobban sikerült produkciója volt. Legalábbis, ami a darabszínpadra állítását illeti – sajnos a zenei kivitelezésben már akadtak egyenetlenségek.

Negyedszerre fizette ki? – kérdezte tőlem egyik nyolcadikos diákom az előadás kezdete előtt a nézőtéren ülve. És hát igen, negyedszerre fizettem érte, hogy megnézhessem a Bábszínház Semmi című előadását, s az infláció következtében egyre emelkedő jegyárak ellenére is úgy érzem: megérte negyedszerre is megnézni a világhírű dán írónő kisregényének színházi adaptációját.