Az 1830-as évek végén négy Vincenzo Bellini operát (Norma, Capuleteket és Montague-k, Az idegennő, Beatrice di Tenda) is gyors egymásutánjában műsorra tűztek a mai Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán álló Pesti Magyar Színházban. Miután 1840-ben felvette a Nemzeti Színház nevet, további két Bellini bemutatót tartottak az épület falai között (Az alvajáró, Puritánok). Ezzel szemben az 1884-ben megnyílt Magyar Királyi Operaházban pedig mindössze két Bellini darabot (Norma, Az alvajáró) vittek színre az a tizenkilencedik század utolsó negyedében, hogy aztán a huszadik században egyedül a Norma képviselje a fiatalon elhunyt kora romantikus operakomponista életművét az Andrássy úton.

Bellini operái javarészt más európai dalszínházakban is kikoptak a repertoárból a huszadik század második felére. Ha elő vették egy-egy operáját, akkor annak általában egy különleges képességekkel megáldott sztárénekes volt az oka. Ezek a darabok ugyanis rendkívül igényesek és óriási feladat elé állítják az azokat megszólaltató énekeseket. Sajnos az Ybl Palota vezetőségei annak ellenére sem szorgalmazták a második világháború után  a Norma mellett más Bellini-operák műsorra tűzését is, hogy voltak időszakok, mikor lettek volna megfelelő magyar énekesek akár a Puritánokra vagy az Alvajáróra is. Rossini esetében történtek kísérletek ritkaságok bemutatására az Andrássy úton (Ory grófja, Tell Vilmos, A török Itáliában, Mózes) és Donizetti Boleyn Annáját is bemutatta a Ház, de Bellini esetében csak a Normát állították szcenírozott formában színpadra. Ezért is volt fontos esemény a Capuletek és Montague-k koncertszerű előadása először 1991-ben - Szűcs Mártával és Hamari Júliával - az Operaházban, majd az idei május 23-i előadás az Erkel Színházban. Mindkét koncert - ahogy az 1987-es Boleyn Anna bemutató is - egyértelművé tette, hogy igenis voltak és vannak énekeseink, akik rendelkeznek a megfelelő tehetséggel és szakmai tudással egy igényes bel canto opera professzionális megszólaltatásához.

Bár az előadásra a Shakespeare az Erkelben koncertsorozat keretein belül került sor, Felice Romani nem az angol drámaíró óriás, hanem Luigi Scevola, 1818-ben bemutatott tragédiája nyomán írta szövegkönyvét, amelyet először nem is Bellini, hanem Nicola Vaccai zenésített meg. Scevola politikai színezetet adott a két két család szembenállásának: a Montague-k  a ghibellininek hívei, míg a Capulettek a guelfek oldalán állnak a középkori Itáliai politikai csatározásaiban. A szerelmesek egymásra találása már a történet kezdete előtt megtörtént, Rómeó megölte Júlia testvérét, ezért el kellett hagynia Veronát, ahová titokban tért vissza. Shakespeare-nél a két család ellenségeskedésének oka a múlt homályába vész és az első felvonásban már-már komikus színezetet kap. A hangsúlyt sokkal inkább a szerelmesek egymásra találására helyezte, a tragédia pedig végül fatális véletlenek sorozata miatt következik be. Scevolánál hangsúlyosabb szerepet kap a két ellenséges család szembenállása és nem vázolja fel a fiatalok egymásra találását, inkább csak szerelmük tragikus végkifejletét mutatja be. A Tybaltnak megfelelő Tebaldo pedig nem Júlia unokatestvére, hanem kérője.

A történet vérszegényebb és lassabban csordogál előre, mint Shakespeare esetében, ráadásul Bellinit nagyon szorította az idő komponálás közben: 1830 januárjában írta alá a szerződést, amelyben vállalta, hogy hat hét alatt elkészíti új operáját a velencei Fenice Színház számára, hogy azt még a karneváli szezonban bemutathassák. Ezért nem készítettek új szövegkönyvet és nyúltak egy korábban már megzenésített librettóhoz, illetve a komponálás során Bellini számos részletet átemelt új művébe korábbi - kevésbé sikeres - Zaira című operájából. Ilyen előzmények után érthető, ha a Capuletek és Montague-k nem lett a zeneszerző legjobban sikerült színpadi műve, de kétségtelen, hogy az énekesek számára hálás darabról van szó remek nyitánnyal és a címszereplők számára szépen kidolgozott szólószámokkal. Egészében véve azonban a mű nem éri el a legjobb Bellini operák drámai erejét. Lelkes és intelligens énekeseink azonban gondoskodtak róla, hogy egy percig se unatkozunk a május 23-i koncerten.

Kolonits Klára alakításáról ezúttal is csak szuperlatívuszokban lehet írni. Színekben gazdagon, végig egyenletesen magas színvonalon énekelte Júlia lírai szólamát. A koloratúrák nem pusztán virtuóz énektechnikája megcsillogtatását szolgálták, hanem megvolt a pontos helyük és szerepük a zenei ábrázolásban. Lenyűgöző zenei érzékenység, biztos, a nehezebb részeket is gördülékenyen megszólaltató énektechnika, csodálatosan csillogó koloratúrák és a szereppel történő mély érzelmi azonosulás jellemezték ezúttal is produkcióját. Gyönyörű, nagy volumenű, hajlékony szoprán hangon énekelte Rómeó szerepét Vörös Szilvia. Technikailag gyakorlatilag tökéletesen, érzelem telítetten formálta meg az operairodalom egyik utolsó nagy nadrágszerepét.

Rab Gyula tenorja a felső regiszterben nem mindig szólt fényesen, néhányszor egy-egy magasabb hanggal is meggyűlt a baja, de intelligens énektechnikájával végig magabiztosan és gikszermentesen énekelte Tybaldo szerepét. Ezenkívül érthető artikulációval, a hajlításokat kitűnően megoldva, jó jellemábrázoló készséggel keltette életre szólamát mindez pedig nem kis teljesítmény. Lorenzot Kiss András szólalta meg, aki ismét tanúbizonyságot tett róla, hogy jelentős basszus hang birtokosa. Zenei megformáltság tekintetében se lehetett panaszunk teljesítményére végig egyenletes színvonalon, kifejezően énekelt. Palerdi András is hozta a tőle elvárható üzembiztos és gördülékeny alakítást Capellióként, végig biztos pontja lévén az előadásnak. A Nemzeti Énekkar is szép teljesítményt nyújtott, ahogy a Vashegyi György irányította Budafoki Dohnányi Zenekar is nagy profizmussal kísérte az énekeseket. A zenekari kíséret kellő temperamentummal, friss tempókkal, árnyalatokban gazdagon szólt és maximálisan kiszolgálta az énekeseket.

A Capuletek és Montague-k koncertszerű megszólaltatása mindenkit meggyőzhetett róla, hogy lennének énekeseink a legigényesebb bel canto darabok színvonalas megszólaltatására. Érdemes lenne tehát elővenni Bellini és Donizetti ritkán hallható remekműveit - még ha csak koncertszerű előadások keretei között is. Ősz végén a Lammermoori Lucia több mint tíz év után tér vissza a Magyar Állami Operaház repertoárjába és lesz egy koncertszerű Robert Devereux is. Csak remélni tudom, hogy ezzel nem ér véget a kora romantikus olasz darabok újra felfedezése a Házban. 

 Fotó: Nagy Attila