Sajnos a vidéki színházak operatagozatai évek óta anyagi nehézségekkel küszködnek, és többször tapasztalhattuk már, hogy az előadásaik kivitelezése olykor a közepes művészi színvonalat is alig ütötte meg. Ugyanakkor a Szegedi Nemzeti Színház évről évre színvonalas előadásokat hozott el a fővárosba a Primavera Fesztiválra és az idén a debreceni Csokonai Nemzeti Színház is kitett magáért. Pedig ha belegondolunk,hogy az operairodalom egyik legnépszerűbb darabjával vendégszerepeltek az Erkel Színházban, akkor hamar rádöbbenünk: nem voltak könnyű helyzetben. A Traviátát minden operarajongó jól ismeri: felvételről vagy élő előadások alkalmával, de számtalan nagyszerű kiállításban, kiváló előadókkal lehetett már alkalmunk meghallgatni, így minden bizonnyal nagyobbak a darabbal szembeni elvárásaink, mint egy operaritkaság esetében. Ugyanakkor a debreceni előadás alkotói olyan szép műhelymunkát valósítottak meg, amely nemcsak a vidéki, hanem a fővárosi közönséget is elvarázsolta.  

Nadine Duffaut színpadra állítása sikeresen elkerülte a felesleges modernkedést, és nem esett bele a hagyományos operarendezések csapdájába sem: nem statikus állóképekből építette fel az előadást. Mindenkinek meg volt a pontos helye és szerepe színpadon, az énekkar sem kimerevített állóképkén asszisztálta végig a történéseket. Azzal, hogy Duffaut az opera cselekményt az 1940-es évek közepére helyezte  nem értelmezte át gyökeresen a kaméliás hölgy meséjét. Ugyanis ahogy A trubadúr, úgy a Traviata esetében sem az számít elsősorban, hogy Violetta tragikus históriája az 1700-as, 1800-as vagy az 1900-as években esett-e meg. A rendezés pedig szerencsére nem akart túlmagyarázni semmit, és csak két apró jelzéssel adta egyértelműen tudtunkra, hogy konkrétan melyik történelmi korszakban vagyunk - egy horogkeresztes tiszt feltűnése az első, valamint egy rövid vetítés a harmadik felvonásban. A történelmi miliő csupán eszköz volt a dráma kortalanságának hangsúlyozására és annak bemutatására, hogy a hősnőt a társadalmi körülmények, a férfiaknak való kiszolgáltatottság hajszolja a tragédia felé.  

A cselekmény átültetése a második világháború Párizsába nem hiteltelenítette a szereplők közti viszonyokat sem. Egy jómódú család számára ugyanúgy kompromittáló lehetett, ha fiatal férfi tagja egy kollaboráns nővel kezdett viszonyt 1945-ben, mintha ugyanezt tette volna egy volt kurtizánnal az 1800-as években. Véleményem szerint az se ment szembe drasztikusan az eredeti szerzői szándékokkal, hogy a rendezés egy erőszakos férfiaktól hemzsegő közegbe helyezte Violettát, ami belőle is agressziót váltott ki. Azt pedig nem lehet eléggé értékelni, hogy mindezt szolid módon mutatta be Duffaut. A díszletek kifejezetten mutatósak, a színpadképek átgondoltak és jól megkomponáltak voltak. Ezzel kapcsolatban egyetlen kifogásként azt róhatjuk fel, hogy az énekeseket olykor a játéktér akusztikailag kevésbé jól működő részére állította. Az est előadóit ugyanakkor se ez, se az olykor túlmozgatásos jelenetek se billentették ki.

Úgy gondolom, hogy a színpadra állítás bizonyos mozzanatai csak akkor hathattak kifejezetten zavaróan, ha az eredeti rendezési utasításokat colostokkal kimért aprólékos precizitással kértük számon az előadáson. Az persze igaz, hogy bizonyos megoldások szembe mentek a szöveggel, de mivel ezek mind az átgondolt rendezési koncepciót szolgálták és szervesen illeszkedtek a színpadi történésekbe számomra elfogadhatóak voltak. Egyedül a második felvonás első képe hordozott egy kissé zavaró paradoxont magában, hiszen a fiatalok eredetileg a párizsi társaság kíváncsi tekintetei elől vonulnak vissza vidékre - erről is énekelnek - a színpadon azonban továbbra is a Lutetia Hotelben voltak. Erről tanúskodott a hotel előterének stílusát idéző szobabelső és a padlószőnyeg felirata. Rendezői mellég fogásnak tűnt az első neki futásra funkció nélkülinek tűnő, a színpadon folyton jelenlévő zongora is. Azonban utólag átgondolva talán az elmúlt boldogságot szimbolizálta, hiszen az első felvonás előtti előjáték során a fejét kendővel eltakaró Violetta - aki éppen visszavonult magányába a nyilvános megaláztatás után - gyengéden szemügyre vette, majd halála pillanatában - mikor arról énekelt újra élek - elé ülve halt meg. Azonban ez a fajta asszociációs lehetőség nem volt kellőképpen kibontva az előadásban. Hatásvadász és meglehetősen didaktikus volt Alfréd húgának néma szereplőként való megjelenítése. A néhány kifogásolható megoldás ellenére azonban egy szerethető és hatásos rendezést kaptunk, ami szerencsére egészen kivételes zenei megvalósítással párosult.

Az énekesek közül egyértelműen a címszerepet alakító Kolonits Klára előadása volt a legkiérleltebb. A művésznő érzelmileg tökéletesen azonosult a tévedt nő figurájával hihetetlen drámai erővel, kifogástalan technikával énekelve végig az estét. Manapság világviszonylatban is ritkán hallani ilyen árnyalt dinamikával, csodálatosan szép pianókkal, és ilyen hatásos, feszült drámai csúcspontokkal megvalósított Violetta alakítást. Kolonits a korántsem egyszerű szólam minden részletét - a líraibb és drámaibb részeket egyaránt - egyforma intenzitással, a legkisebb megingás nélkül szólaltatta meg. Nem egyszerűen elénekelte, hanem hitelesen és megrendítően életre keltette a kottát. A fantasztikusan előadott első két felvonás után azt hihettük ezt a csodát már nem lehet felülmúlni, de aztán következett a szívbe markolóan reményvesztett harmadik felvonás, ami mindent vitt. Azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy Kolonits Klára Violetta alakítása az idei hazai operaévad csúcspontja volt. Szerencsére partnerei se lehetett különösebb panaszunk.

Az Alfrédot alakító Boncsér Gergelynek ugyan voltak kisebb hangi megingásai, de az elmúlt hónapokban szép fejlődést figyelhettünk meg nála. Lírai színezetű, a magas hangokat is könnyedén megfogó tenorja ideális választás a szerepre. Külön örvendetes, hogy ezúttal jobban igyekezett árnyalni éneklését, mint a Bohéméletben és a kezdeti bizonytalanságok után színészi alakításán is egyértelműen pozitív javulást fedezhettünk fel. Csak arra kellene koncentráltabban odafigyelnie, hogy az elejétől a végéig mindig ugyanolyan intenzív hangadással énekeljen. Alakítása azonban így is élvezetes volt. Meleg baritonjával végig biztos pontja volt az előadásnak Florin Estefan is George Germont szerepében. Kulturált énektechnikával, színekben gazdagon adta elő szólamát, miközben jól hozta a tartózkodó, a kötelességet minden elé helyező öreg úr figuráját. A magam részéről szívesen hallanám még énekelni Budapesten. A kisebb szerepeket alakító énekesek közül kiemelkedett Bódi Mariann Flórája: nemcsak éneklése, hanem színpadi mozgása is profi előadóművészre vall. Douphol báró szerepét Fülep Máté olykor kissé éles basszus hangon, de színvonalasan, a rendezési elképzeléseknek megfelelően kellő indulattal és erőszakossággal szólaltatta meg. A Csokonai Színház Énekkara is remekelt kellő élénkséggel, szép homogén hangon adva elő a kórus részleteket. Szabó Sipos Máté kezei alatt a Kodály Filharmonikusok is letisztult hangzásvilágot produkáltak. A maestro nagyon precízen, a legapróbb részletekig kidolgozott interpretációját nyújtotta a műnek. Tempói néha talán kicsit szokatlanok voltak, de ez legyen a legkevesebb.

Az est végén a fővárosi közönség szűnni nem akaró vastapssal, nagy ovációval jutalmazta a debreceniek előadását. Az énekeseket szemmel láthatólag meghatotta a tomboló siker, ami ez esetben teljes mértékben indokolt volt. A Csokonai Nemzeti Színház produkciója ugyanis nemcsak a Primavera Fesztivál, hanem az egész opera évad egyik legjobb magyarországi operabemutatója volt.

 Fotó: Rákossy Péter