Fekete és arany

Az Aida az Erkel Színházban

Az Aida világszerte az egyik legnépszerűbb opera, és egyike azoknak az opusoknak, amelyek máig megőrizték azt a romantikus előadási gyakorlatot, amely igyekszik minél realisztikusabban elénk varázsolni a történetet. Látványos, az ókori Egyiptom világát idéző díszletek és jelmezek biztosítottak méltó keretet Verdi nagyszabású tömegjeleneteinek, mutatós áriáinak és együtteseinek a budapesti előadások alkalmával is egészen a 2015-ös felújításig.

h16a1287p_rakossy_resize.jpg

Mohácsi János új interpretációja azonban  a sosem volt ókori világ ábrázolása helyett inkább a szereplők egymásközti viszonyának, valamint a háború, az emberi kapcsolatokat is végzetesen befolyásoló hatásának ábrázolására helyezte a hangsúlyt. Értelmezésében Egyiptomban nem drága az emberélet, a papok rendje pedig nem szolgálja az emberek érdekeit, helyette inkább az ország irányítására gyakorolt hatását igyekszik megszilárdítani és növelni. Egy ilyen korlátokkal teli világban, ahol az emberi érzések alárendelődnek az aktuálpolitikai törekvéseknek, a halál megváltást jelent a szerelmesek számára. A zárt színpadkép - amely jól érzékelteti a szereplők behatárolt lehetőségeit - a zárójelenetben szétnyílik: a halállal Aida és Radames megszabadul a földi kötöttségektől, belép az öröklétbe és ezzel megnyílik számukra az örök egymásra találás lehetősége.

Két évvel ezelőtt meglehetősen nyomasztónak, valamint a második résztől elég unalmasnak és hagyományosnak éreztem Mohácsi rendezését. Most újra nézve azonban úgy gondolom: az elmúlt évadok félresikerült Verdi felújításai mellett az Aida nem rossz produkció. A színpadképek rendezettek, a tömegjelenetek jól megkoreografáltak, a szereplők nem ténferegnek látványosan tanácstalanul a színpadon, és a zárójelenet szép és megható. Amiatt pedig nem látom értelmét morgolódni, hogy a rendező nem szakított teljesen a hagyományos operarendezések megoldásaival, és nem helyezte új kontextusba az etióp királylány szerelmi tragédiáját. Az Erkel Színház színpadán ugyanis most is nagyjából ugyanaz történik, mint bármelyik más korábbi Aida előadás alkalmával, csupán más vizuális kiállításban, néhány újító szándékú rendezői ötlet beiktatásával.

A díszletek komorak és sötétek, de stilizált hieroglif díszítésükkel egyértelműen adják tudtunkra, hogy Egyiptomban vagyunk. A jelmezek egyszerűek, de elegánsak, kicsit talán didaktikusak is a fekete-arany, illetve a vörös és a szürke árnyalataival operálásuk. A konzervatív törzsközönség két év elteltével is elfogadhatatlannak tartja az új Aida-rendezést, míg a rendezői színház pártfogói túlságosan konzervatívnak találják azt. A kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon elv ezúttal is megosztó, vitákat generáló produkció létrejöttét eredményezte. Én azonban az új Aidát megfelelő zenei megvalósítás mellett minden megoldatlanságával együtt is szerethetőnek tartom.

h16a1428p_rakossy_resize.jpg

Sajnos azonban a januári előadásoknak nem sikerült megfelelő vendégkarmester találni: Fabrice Bollon kezei alatt a zenekari kíséret meglehetősen unalmasan, lassú tempókkal, kevésbé árnyaltan szólt, de az énekesek igazán kitettek magukért. Boross Csilla megbetegedése miatt a címszerepet Bakonyi Anikó énekelte. A művésznő volumenben olykor kevés volt: voltak pillanatok, amikor elnyomta hangját a zenekar, ezenkívül néha úgy szopránja nem volt elég sötét színű a szerephez, de csodálatos dallamívei, árnyalatokban gazdag éneklése, színészi készségei feledtették velem kisebb hiányosságait. Bakonyi igyekezett érzelmileg azonosulni a szereppel, nagy gondot fordított a szólamformálása, amit meg is hozta számára az előadás végén a jól megérdemelt tapsot.

Fekete Attila most is eléggé forszírozva adta elő Radames szólamát, de igyekezett dinamikailag árnyalni éneklését, ezenkívül nem hiányzott alakításából a drámai szenvedély sem. Alexandru Agache ezúttal is nagy rutinnal és szakmai felkészültséggel énekelte Amonasrot. Alakításával kapcsolatban ugyanazokat a pozitívumokat tudom elmondani, amiket már korábban is leírtam vele kapcsolatban: tökéletes artikuláció, magabiztos színpadi kiállás, nagyszerű vokális teljesítmény. Amneris régi szerepe  Komlósi Ildikónak. Alakításán vissza is köszön a hosszú évek tapasztalata, szerepformálása összetett, hangja azonban a nehezebb részeket már nem abszolválta olyan könnyedén.

h16a1634p_rakossy_resize.jpg

Kovács István Egyiptom királyaként hozta a tőle megszokott kulturált éneklést, kevésbé erőteljes és túlságosan is világos színű basszusa azonban nem tudott jelentőséget adni a figurának. Palerdi András darabosan énekelte a főpapot, Heiter Melindát a főpapnő szerepében nem éreztem kielégítőnek. A kórus viszont nagyszerűen helytállt.

Ha félre tudjuk tenni a régi előadások emlékét, nyitottak tudunk lenni egy örökzöld klasszikus újabb vizuális megjelenítésére, nem utasítjuk el zsigerből az újszerű rendezői ötleteket, akkor nem fogunk csalódni az Erkel Színház Aida előadásaiban 2017-ben sem.