Gioacchino Rossinit a legnépszerűbb operaszerzők között tartjuk számon, de az elmúlt években gyakorlatilag egyetlenegy Rossini-opera volt műsoron állandó jelleggel az Operaház műsorán, ám immár harmadik évadja az agyonjátszott Sevillai borbély dallamai sem csendülnek fel a II. János Pál pápa téren. A Hamupipőke 2011 óta nincs műsoron, igazi Rossini-opera premierre pedig közel tizenöt éve nem került sor a magyar fővárosban. Nagy előrelépésnek tekinthetjük tehát, hogy végre megtört a jég és novemberben egy eddig a Magyar Állami Operaház által nem játszott Rossini-dalmű bemutatóját tekinthettük meg. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy lesz-e folytatása a premiernek, vagy ismét csak különleges ritkaságként került színpadra az olasz mester a fővárosban eddig nem játszott darabja? A múlt század Rossini bemutatói ugyanis nem jelentettek a kora romantikus bel canto darabok felé nyitó, több évadon át tartó műsorpolitikai szándékot.

Amikor egy opera több évtized múlva tér vissza egy dalszínház repertoárjába érdemes fontolóra venni, hogy egy formabontó, modern rendezésben színpadra állított produkció nem feltétlenül fogja megtalálnia az utat a közönség szélesebb rétegeinek kegyeihez. Ez történt néhány éve A bűvös vadász esetében is: a premier majd telt ház előtt zajlott, majd egyre fogyatkozott a kora romantikus darab közönsége, hogy aztán a bemutatót követő évadban már pangjon az ürességtől a színház hatalmas nézőtere a Weber-opera előadásain. Kétségtelen, hogy A bűvös vadász nem tudta volna felvenni a versenyt az agyonjátszott repertoárdarabokkal, de a közönség szélesebb rétegei számára elfogadható rendezésben néhány évig talán műsoron maradhatott volna. A romantikus operairodalom más ritkaságainak bemutatása során nem vállalt hasonló kockázatot a színház: a Sába királynője vagy a Werther konvencionálisabb színpadi megvalósításban került bemutatásra. Ezt mondhatjuk el a reformáció kitörésének 500. évfordulója alkalmából megtartott új Hugenották premierjéről is.

Giacomo Meyerbeer operáinak pesti előadástörténete 1836-ban kezdődött, ekkor mutatták be a Nemzeti Színházban a zeneszerző első nagy sikerű darabját, az Ördög Róbertet. Ezután azonban meglehetősen sokáig, egészen 1850-ig kellett várnia a főváros közönségnek a következő Meyerbeer-premierre. Ugyanakkor A próféta színrevitele, Anne Le Grange-zsal a főszerepben, igazi szenzáció lehetett. Két év múlva pedig sor került a legnagyobb népszerűségre szert tett Meyerbeer-opusz, a Hugenották bemutatására is. Ezt követően élénk sajtó érdeklődés mellett zajlott le az Észak csillaga és a Dinorah premiere, hogy aztán Meyerbeer poszthumusz színpadi művét, Az afrikai nőt, már fanyalogva fogadja a kritika egy része. A német anyanyelvű mester francia nyelven komponált operáinak pesti diadalmenete azonban ezzel nem ért véget: 1884-ben megnyitotta kapuit a Magyar Királyi Operaház és ezt követően a Nemzeti Színház után itt is gyors egymásutánban színpadra állították a mester mind a hat, szerte Európában nagy sikereket arató operáját. A francia nagyopera azonban fokozatosan veszített népszerűségéből és Meyerber-operái lassan eltűntek a dalszínházak repertoárjából. Egyedül a Hugenották állta az idő próbáját még egy ideig, de a huszadik század második felétől már ritka vendégnek számított a zenés színházakban, holott sokáig az operairodalom legtöbbet játszott darabja volt.

Kevés magyar író mondhatja el magáról, hogy kisregénye világhírű komponistát ihletett zenés színpadi mű megkomponálására, így nem meglepő, ha Jókai Mór Cigánybárójának operett adaptációja pár hónappal a bécsi ősbemutató után megszólalt a magyar fővárosban, és hosszú évtizedeken át tartó töretlen népszerűségre tett szert. Azonban igazságtalan lennék, ha A cigánybáró hazai népszerűségét - Budapesten 1886 óta tizenötször újították fel - kizárólag ennek tulajdonítanám. Ifj. Johann Strausst ugyanis nemcsak Jókai, hanem Arany János is megihlette, azonban az Arany vígballada alapján komponált opera - Pázmán lovag - nem tudott hosszabb időre gyökeret verni a hazai színpadokon, míg A cigánybáró szerte a világon hódított, és már Strauss életében száznegyven színház emelte be repertoárjába. A denevér mellett ugyanis ez az operai igényű nagyoperett a komponista legjobban sikerült színpadi műve. Jó döntés volt tehát a Magyar Állami Operaház részéről, hogy felújíttatta a darabot. Sajnos azonban az új kiállításnak az esztétikailag magas színvonalú muzsikát nem sikerült igazán magvas tartalommal megtölteni.

Amikor múlt év októberében lezajlott a Szegedi Nemzeti Színház új Bánk bán bemutatója szomorúan vettem tudomásul, hogy a Tisza parti városban sem hallhatjuk Melinda szerepében Kolonits Klárát, annál is inkább, mert aligha van ma énekesnő, aki Hollósy Kornélia emlékéhez méltóbban tudná megszólaltatni a nagyúr feleségének szólamát. Szerencsére azonban a színház márciusban újra elővette a darabot és felkérte a művésznőt, hogy két előadás erejéig énekelje el  a szerepet László Boldizsár Bánkja mellett. Gondolkozás nélkül jegyet váltottam a március 14-i előadásra, mert biztos voltam benne, hogy életem egyik legszebb Bánk bán előadásának lehetek majd szem- és fültanúja kedvenc alföldi városomban. Nem kellett csalódnom: az előadás minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy megfelelő zenei kivitelezés és rendezés mellett Erkel Ferenc operája ma is ugyanolyan hatásos eredeti formájában, mint 1861-es bemutatása idején. Mindössze tehetséges és intelligens énekesek kellenek, akik képesek hitelesen megszólaltatni a partitúrát.