A klasszikus alkotások legfőbb ismérve, hogy analízis tárgyává teszik a hétköznapi embert foglalkoztató társadalmi folyamatokat, az emberi természetet, és ezzel kapcsolatban tárnak fel olyan összefüggéseket, melyeket századok múltával is igaznak érezhetünk. Nem mentesek a közhelyektől sem, de a művészi ábrázolás segítségével a hétköznapi realitások fölé emelkedve elérik a szubjektum önkritikáját, bizonyos esetekben érzelmi megrázkódtatását. Csiky Gergely Buborékok című darabja is olyan általános társadalmi problémát vitt színpadra 1884-ben, amely ma is foglalkoztat bennünket. Még ha ezt a korabeli francia vígjátékirodalom bohózatba hajló, könnyedebb hangvételében, súlyosabb kritikai él nélkül is tette. Feltörekvő társadalmi rétegek, a társadalmi és gazdasági struktúrák megváltozásának szelét megérző, és azt kihasználni akaró kisemberek, akik légvárakat építenek maguknak mindig léteztek, ahogy a korrupció is évszázadok óta létező jelenség. Ebből kiindulva a Buborékok egy jól megvalósított színpadra állítása képes reflektálni modern korunk jelenségeire és ezáltal "nekünkszólóvá" válhat, tehát részét képezi drámairodalmunk értékes klasszikusainak.

Richard Wagner operái elsőként kerültek a rendezői színház érdeklődési körébe és ma már általános jelenség elrugaszkodni a zeneszerző opusainak realista színpadra állításától. A történetek  dekonstruálása lehetőséget teremt a rendező számára, hogy  feltárja a darabok újfajta jelentés rétegeit és a  modern ember mítoszaiként értelmezze azokat. Kritikusok  rendszeresen számon is kérik az új rendezésektől az eredetiséget, a dráma új kontextusba helyezését. Azonban úgy gondolom, hogy egy ötletesen megvalósított, logikusan felépített és átgondolt tradicionálisabb rendezés is lehet mérföldkő egy darab előadástörténetében. Jó példa erre a Budapesti Wagner-napok három évvel ezelőtt bemutatott Nürnbergi mesterdalnokok előadása.

Az 1830-as évek végén négy Vincenzo Bellini operát (Norma, Capuleteket és Montague-k, Az idegennő, Beatrice di Tenda) is gyors egymásutánjában műsorra tűztek a mai Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán álló Pesti Magyar Színházban. Miután 1840-ben felvette a Nemzeti Színház nevet, további két Bellini bemutatót tartottak az épület falai között (Az alvajáró, Puritánok). Ezzel szemben az 1884-ben megnyílt Magyar Királyi Operaházban pedig mindössze két Bellini darabot (Norma, Az alvajáró) vittek színre az a tizenkilencedik század utolsó negyedében, hogy aztán a huszadik században egyedül a Norma képviselje a fiatalon elhunyt kora romantikus operakomponista életművét az Andrássy úton.

Szokolay Sándor Vérnász című operája a huszadik század második felének legnagyobb magyar opera sikere lett. Budapesten közel tíz évig tartották műsoron - ötvenkét előadást élt meg - és bemutatták Wuppertalban, Prágában, Berlinben, Toulouse-ban, Zágrábban,  Bécsben, Moszkvában, Bolognában és Edinburgh-ben is. A darab zenei anyagából összeállított szvit pedig népszerű hangversenydarab lett. Ezzel szemben az 1968-ban bemutatott Hamletet mindössze két évad erejéig játszották az Andrássy úton és azóta sem újították fel, szemben a Vérnász 2003-as feltámasztásával.

Az újítás szelleme az opera mellett a balett repertoárt is elérte a Magyar Állami Operaházban, melynek eredményeképpen sor került a Csajkovszkij-balettek régi koreográfiájának és díszleteinek lecserélésére, valamint néhány, korábban nem játszott egész estés, cselekményes balett színrevitelére is. Sajnos azonban, ahogy az opera, úgy a balett premierek kapcsán is tapasztalhattuk, hogy az újnak és modernek titulált előadások nem feltétlenül képviselnek magasabb esztétikai értékeket, és eredményeznek nívósabb előadásokat, mint a tizenöt-húsz vagy akár negyven-ötven éve futó produkciók.